2001. december 7., péntek

A "FEKETE PÁRDUC" SÁRVÁRON JÁRT

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-
A "FEKETE PÁRDUC" SÁRVÁRON JÁRT

A Gróf István alpolgármester által szervezett "Évezrednyitó beszélgetések" című előadássorozat idei utolsó vendége Grosics Gyula volt. A házigazda köszöntő szavai után, a még ma is életerős, talpig úriemberként megjelenő és viselkedő hetvenöt esztendős labdarúgó- legenda csaknem két órán át beszélt a nagyszámú érdeklődőnek az elmúlt fél évszázad labdarúgásáról, személyes emlékeiről, élményeiről.
Grosics Gyula elmondta, hogy igazolt labdarúgóvá válása, karrierjének kezdete ma már amolyan hollywoodi sikertörténetnek tűnhet. A dorogi srácot ugyanis 1940 őszén- amikor már javában zajlott a II. Világháború- szinte az utcáról szedték fel.
"A Dorog akkor az NB II.-ben szerepelt, és a csapat éppen Komáromba indult bajnoki mérkőzésre. Én, mint kis-sréc, vasárnap délben kimentem a pálya elé, hogy figyeljem, hogy a "nagyok" teherautóra szállnak, és elindulnak az összecsapásra. Csakhogy beszállás közben kiderült, hogy a két kapus közül egyik sem tudott eljönni, lévén mindketten katonák voltak. Akkor az egyik játékos, aki látásból ismert engem, és tudta, hogy milyen szorgalmasan gyakoroltam a grundon, szólt a többieknek, hogy ha már más nincsen, engem vigyenek magukkal. Így lettem alig tizennégy évesen a Dorog kapusa. Képzelhetik, a magam 41-es lábméretével, az addigi kapus, Papp 45-ös cipőjében, a mez a térdemet verte, a nadrágot meg madzaggal kellett felkötnöm. Azt sem tudtam, hol vagyok! Ennek ellenére- a korabeli sporttudósítások szerint is- kellemes meglepetést okozva, jól védtem, előzetesen esélytelennek tartott csapatunk pedig 2:1-re győzött. A történet több, mint 50 év távlatából nézve szinte hihetetlen, pedig igaz!" Grosics Gyula ezután hét évig a Dorog labdarúgója volt, majd 1950-ben került a legendás Honvédhoz. Tagja volt a négy évig veretlen, 1952-ben Olimpiát nyert, az "Évszázad mérkőzésén" az angolokat 6:3-ra verő, ám az '54-es VB-n "csak" második helyen végzett "Aranycsapatnak".
Erről az időszakról a következőképpen szólt: " Az "Aranycsapatnál" tulajdonképpen minden összejött. A sok jó képességű játékoshoz néhány igazi klasszis, világnagyság társult, valamint az akkor újdonságnak számító 4-2-4-es felállás. A lelki pluszt pedig maga a kor adta! Mert igaz ugyan, hogy mi a XX. századi magyar történelem legsötétebb korszakában értük el világraszóló sikereinket, ám akkor mindezt itthon nem csupán sportteljesítményként értékelték. Az 1953. novemberi Wembley-beli győzelmünk után nem azt mondták, hogy a magyar csapat megverte az angolt, hanem azt, hogy "megvertük az angolokat!" Érti? Mi, magyarok! Mindannyian! A sikerek után ezért hatott elementáris erővel a VB- döntőbeli vereség, ezért kellett bennünket egyenként, személyautóval szinte hazacsempészni. A fővárosban pedig ezért válhatott politikai jellegű, rendszer ellenes megmozdulássá az a spontán összejövetel, amit eredetileg a vereség miatti elkeseredés váltott ki az emberekből. Akkor ugyanis nem egy csapat, hanem egy ország maradt alul! Arra a vereségre ezért nincs, nem is lehetett volna mentség! Az okokat persze lehet keresni, talán még magyarázatot is lehet találni- bonyolult, sok összetevős probléma mindez- ám felmentés az nincs!"
A korra jellemző módon Grosics Gyulát 1954 őszén kémkedés és hazaárulás gyanújára hivatkozva két évre eltiltották a sporttevékenységtől- érdekes módon semmiféle konkrét vád nem volt ellene, így természetesen bírósági tárgyalás sem volt ügyében-, majd 1956-ban a Tatabánya csapatához irányították. Aktív sporttevékenységét 1963-ban fejezte be- időközben részt vett még két világbajnokságon, Svédországban és Chilében-, majd egy ideig edzősködött, később pedig a Volán elnöke lett. Szeretett sportágával való kapcsolata mára szinte teljesen megszűnt.
"A televízióban, újságon keresztül még figyelemmel kísérem a hazai focit, ám meccsre nagyon ritkán járok. Tudja, nekünk, akik a magyar labdarúgás vitathatatlanul legnagyobb eredményeinek részesei lehettünk, még nagyobb szomorúság ezt a mai állapotot látni! Megvan a véleményem erről az egészről!"

-Jr.-
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XIII. évfolyamának 24. számában, 2001. december 7-én

SZÖRÉNYI LEVENTE HELYTÖRTÉNETI KUTATÁSAIT TÁRTA A KÖZÖNSÉG ELÉ

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-
SZÖRÉNYI LEVENTE HELYTÖRTÉNETI KUTATÁSAIT TÁRTA A KÖZÖNSÉG ELÉ

Zeneszerzőként és előadóként mutatta be Gróf István alpolgármester Szörényi Leventét, az Évezrednyitó beszélgetések című előadássorozat újabb előadóját november 17-én a Nádasdy-vár zsúfolásig megtelt dísztermében, ám a vendég elsősorban amatőrnek aligha nevezhető honismereti- helytörténeti kutatásairól, s az ennek következtében született Az eltűnt Ősbuda nyomában című könyve előkészületeiről beszélt.
Szörényi Levente előadása elején- mintegy fél órára- "kinyitotta" élete könyvét is. Elmondta, Ausztriában született, ahonnan hazatértek Budapestre, s itthon feltette a kérdést anyjának: miért kellett nekünk hazajönni, kint talán jobban élhettünk volna? Téged, Szabolccsal együtt magyar földön, magyarként akarunk nevelni. - életének meghatározó elemévé vált. Majd arról beszélt, hogy Budapesten, a Visegrádi utcában próbálkozott először önálló dallamszerzéssel. Kezdeti sikereit szemérmesen elhallgatva, mindjárt az István, a király rockopera bemutatójáról, az ezt követő felemelő élményről beszélt.Elmondta, tulajdonképpen azóta foglalkoztatja, hogyan is zajlik az alkotás folyamata. Ő három rétegződést vélt felfedezni: 1. az alapos ismeret- elsajátítás után bárki írhat maradandó, de rossz darabokat is, 2. Ha az előbbiekhez hangulat is párosul, 3. Csak utólag lehet észrevenni, hogy jó darab született.
Miközben sikert sikerre halmoztak az Illés-, majd a Fonográf együttessel, már azon gondolkodott- folytatta-, hogy mi van a zenén kívül. Ismét szóba hozta az István, a király című rockoperát, s arról beszélt, hogy a bemutatót az un. reformkommunisták engedélyezték, mert Istvánban Kádárt, Koppányban pedig Nagy Imrét vélték felfedezni. Persze, a közönség mindent másképp gondolt, - tette hozzá. Alkotásai hézagos felsorolása közben az Atilla, Isten kardja (1993) című darabhoz érve arról beszélt, hogy egyre inkább kezdte foglalkoztatni, vajon hol állhatott Atilla városa. Az alapos utánjárásból könyv- Az eltűnt ősbuda nyomában (1996)- született. Megemlítette, majd metszetek, térképek és légi felvételek sokaságával bizonyította, hogy munkája nem teljesen egyezik a hivatalos állásponttal. Az egykori krónikákat is megvallatta, s most kifejtette ezekkel kapcsolatos észrevételeit is. Azt nyomatékkal hangsúlyozta, helyismereti kutatások nélkül csak elképzeléseinkre hagyatkozhatnánk.
Szörényi Levente arról is tájékoztatta népes hallgatóságát, hogy Árpád fejedelem temetkezési helyét is keresi. Ennek kapcsán szomorúan jegyezte meg, talán szellemi elitünk hiánya lehet az oka, hogy az ősmagyarság tekintetében a mindenkori hatalmak ellenségesen viselkednek. A magyarságra pedig ráférne már valami katartikus élmény, - tette hozzá- ,ami lehetne akár Petőfi a újratemetése is. Ezzel összefüggésben arra is kitért, hogy hiányolja a nemzeti gondolkodást az erkölcsileg és anyagilag is leszegényedett országban.
Az est folyamán a zenéről nagyon kevés szó esett. Ezt azonban csak azok tették szóvá, akik nem olvasták el alaposan- illetve nem értelmezték- az előadás címét.

-ár
Fotók Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XIII. évfolyamának 24. számában, 2001. december 7-én