2000. január 28., péntek

NIMRÓDTÓL ÁRPÁDIG

NIMRÓDTÓL ÁRPÁDIG

A fenti címmel hangzott el az "Ezredvégi beszélgetések" sorozat nyitóelőadása. Az előadó, dr. Pap Gábor professzor ugyancsak feladta a leckét a nagyszámú érdeklődőből álló hallgatóságnak, amennyiben az általunk ismert, vagy eddig ismertnek hitt dolgokat újszerű- legalább is nekünk, laikusoknak az- nézőpontból ismertette.
Az oknyomozó és a mondai történelmet összehasonlítva az utóbbi mellett tett hitet. Szerinte a monda, a mítosz nemzedékeken át továbbadódva, csiszolódva többet őriz meg az igazság lényegéből, mint a hiányos dokumentumokkal dolgozó tudomány. Ez utóbbi szűkebb kör számára készül, míg a mondai hagyományszéles néprétegekhez eljutva befolyásolja a nép megélt történelmét. A Nimródtól Attilán át Árpádig terjedő 800 évet kontinuitásként fogja fel, tehát történelmünk nem a honfoglalással kezdődik, mivel e három személy egymáshoz kapcsolódását, egymás nyomdokába lépését a mondai hagyomány is igazolni látszik.
A mítoszi történelem mindig csillagmítosz (asztrálmitológia). A csillagok állása, a csillagképek (állatövek), a hiedelem szerint nemcsak az egyén, hanem a népek sorsát is befolyásolták. Itt kezdett nehezebben követhetővé válni a dolog- legalábbis számomra. A régi korok nomád pásztorainak vagy a tudós káldeus mágusoknak könnyű dolga volt, egész éjjel az égboltot kémlelték, idejük is volt rá, hogy a Tejút milliárd csillagának valamilyen képzelt alakzatot tulajdonítsanak. Materialista eszméken pácolt agyunk nehezebben veszi be az ilyesmit, különben is a városi embernek nincs horizontja, legfeljebb a szomszéd tűzfalát látja vagy a szemközti bérház világító ablakait. Mindenesetre nagyon érdekes volt, de nehezen reprodukálható. Érdekes párhuzamot von a más mítoszokból (héber, római) ismert testvérpárok és a magyar mondai hősök (Hunor- Magyar, Buda és Attila, illetve Álmos és fia, Árpád) között. Kain és Ábel, Romulus és Remus esetében az egyik megöli a másikat, ez jellegzetes indoeurópai megoldás. A mi mondakörünkben az aktív fél uralkodik, a másik visszavonul a háttérbe, feladata a szemlélődés, contemplatio, aminek bizonyos sorsfordulók alakalmával van fontossága. Az új hazába érve új vezér kellett, mert a népnek egy más, minőségileg magasabb szintre kellett jutnia. (Ez egyébként tényleg így lehet és ma is élő gyakorlat: kormányváltások alkalmával bizonyos vezető pozíciók cseréjét azzal indokolják, hogy most más jellegű feladat következik).
A legérdekesebb az előadás második, vetített-képes része volt, amikor is megtapasztalhattuk, hogy egy "nyavalyás" övcsatról- ami mellett a múzeumban esetleg egy pillantást vetve rá, elrohanunk- lehet másfél órát vagy még annál is többet beszélni, és lassan élni kezd a kép, megelevenednek a figurák, kiteljesedik előttünk őseink világfelfogása, kozmogóniája, a férfi és a nő szerepe, és mindenekelőtt és mindenhol ott a ló, bizonyságául annak, hogy lovasnemzet vagyunk még akkor is, ha legtöbbünk már nem tud lovagolni. A ló, a csodaállat- mítosz mind ázsiai eredetünket bizonyítják. A velünk rokon népek nagy része (hun, avar, besenyő, kun, stb.) eltűnt, megsemmisült vagy beolvadt más népekbe, némelyek, például a hantik és manysik a szovjet birodalomban tengődnek egyre inkább elvesztvén kultúrájukat, míg mi, magyarok túléltük mindezt, és az államalapítás ezredik évfordulóján is itt vagyunk, azok vagyunk, akik voltunk, megőriztük nemzeti nyelvünket és identitásunkat.
Azt hiszem, ennek az előadásnak ez lenne a legfőbb tanulsága és ez adjon erőt nekünk az új évezred küszöbén a továbbiakhoz.

dr. Desits Imre
fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 2. számában, 2000. január 28-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése