1995. augusztus 25., péntek

EGY ROLLIG STONES- KONCERT MARGÓJÁRA

Hogy megöregedtek (mire Magyarországra értek végre 33 év után), igaz. De hogy ugyanolyan dögösen játszották a Bo Diddley „Moná”-ját, mint 1964 februárjában, mikor lemezre énekelték, az is.
Hogy gazdag komfortban élnek, igaz. De hogy nem kényeskedtek, nem sajnálták magukat a szakadó esőben, és teljesen bedobták magukat, az is.
Hogy milliomosok, igaz. De hogy nem lehetett érezni a koncert 135 (!) perce alatt egyszer sem, hogy itt valamiféle „na, ledaráljuk a műsort, felkapjuk a zsozsót, aztán sipirc haza” hakniszellem lenne, az is.
Hogy a „”Nagy Generáció” nosztalgiázni jött el a Népstadionba, igaz. De hogy a közönség fele 1963, az együttes alakulása után született rajongókból tevődött össze, az is. Sőt, velem együtt sokan elhozták fogékony korban levő gyermekeiket: ”lásd, fiam, milyen zene termett azokban a csodálatos 60-as években.”
Hogy a fényhatás, a quadrofon- hangzás elbújhatott a Pink Floyd mellett, igaz. De hogy más show elemek kellenek egy improvizációkkal tarkított, blues alapú előadáshoz, mint egy hangról hangra megkomponált, mérnöki-progresszív zenei produkcióhoz, az is.
Hogy túl sok volt az új szám a régiekhez viszonyítva, igaz. De hogy a 22 számból – feljegyzéseim szerint – 11 a 60-as évek gyümölcse volt, az is. És közte olyanok, mint az említett kezdőszám, a „Not Fade Away”, a mai füllel slágernek semmiképpen nem mondható, de az 1964-es New Musical Express listáját hónapokig vezető blues-evergreen, az „It’s all over now”, a mindig sláger „Satisfaction” (1965), vagy az évtized végéről származó „Street Fighting Man” (1968), a „Simpathy for the Devil”(1968)-ennél a számnál parádéztak a titokzatos Aladdin-lámpából előbújó, később eltűnő hatalmas, a színpadot átfogó gumialakok, melyeket az 1990-es „Urban Jungle” turné bécsi koncertjén láttam először-, vagy a koncerten nekem legjobban tetsző „Gimme Shelter”, mely lélekkel telített blues volt a javából, a néger vokalista lány hangsúlyozott közreműködésével.
Hogy Charlie Wattsot, a galambősz dobost jobban tapsolták bármelyiküknél, igaz. De mire a négy fúvóst, a két vokalistát, a basszgitárost és a billentyűst –mind-mind „külsős”- bemutatták, elfogyott a közönség türelme, és az első igazi Rolling Stone-t abba nem maradó tapssal köszöntötték. Hogy Mick Jagger sem kapott többet, az erőtlenedő tenyereknek, és nem a teljesítménynek köszönhető.
Hogy Mick Taylor gitárpántja piros-fehér-zöld színű volt, igaz. Kedves figyelmesség, nem úgy, mint Bródy Jánostól, aki 6-7 éve, ellenzéki divatból tette ugyanezt. Hogy pár éve sürgősen lecserélte „híradó kékre”, és azóta vállalatok vásárlásával foglalkozik, az is.
Hogy Keith Richard nem dobta fel a hangulatot éneklésével, igaz. De hogy közben hatalmasakat gitározott, főleg az utolsó számokban, az „It’s Only Rock’n roll”-ban, a „Brown Sugar”-ban, az is. Bika tiporta kalapja alól, kevély Sobri Jóska-elszántsággal kijelzett azért a nagyérdeműnek, hogy: gyerekek, tőlem Stones ám a Stones!
Hogy Mick Jagger többször öltözött át a koncerten, mint egy manöken a divatbemutatón, igaz. De hogy többször bőrig ázott a színpadon, valamint a két kiló elvesztése során, amit az előadás közben leadhatott, át is izzadt, az is. Hogy esett az eső, igaz. Hogy jobb lett volna ha nem esik, az is.
Hogy néhányan fanyalogva nyilatkoztak koncert után, miszerint a ráncos öregurak csendes teadélutánja nem dobta fel őket, igaz. De hogy én soha életemben nem bocsájtottam volna meg magamnak a koncert elmulasztását, az is.

Gróf István
(megjelent a Sárvári Hírlap 1995. augusztus 25-én)