1993. augusztus 2., hétfő

A BLUES FÉNYE- ÁRNYÉKBAN

(rendhagyó lemezkritika) 

Amikor először hallgattam- úgy 6-7 éve-, Zsoldos Báró Zoltán zenekarát, az akkori Blueshengert, éreztem: sok jó rock-, blues-, jazz- zenéhez szokott fülem kiváló muzsikát hall. Az amatőrség pozitívumai ötvöződtek ott, akkor a profizmus minőségével. A füstös levegőjű, sörösüvegek csöngésétől visszhangzó, farmer- egyenruhába öltözött huszon-, harmincévesektől megtöltött egyenművház deszka-színpadán sohasem elég hangosan dübörgött a dob, fizikailag érezhetően brummogott a basszus, hajlongott- ívelt- feltámadt- elhalkult a torzított gitár, vinnyogott a szájharmonika- stúdióminőségben. Ennek a zenének ez a természetes közege. Itt nem kell stadion, műfüstfelhő, felvonásvégi egyszerre meghajlás, menedzser által előírt ál- topis öltözék, „csízmosoly”. Itt- pejoratív hangzásoktól immáron megfosztott-, extázis kell, akár sörökkel- fröccsökkel megtámogatva, akár anélkül. Az, amikor a zenész, még ha esetleg fél méterrel magasabban is áll, együtt élvezi a zenét hallgatójával. Aki inspirálja, fűtöttebb, forróbb improvizációra zenészét. Ez nem a cigányprímás- mulatóvendég kontaktusa. De nem is a katarzist átélő karmester- zenész- sznob koncertre-járóé. Ez a jazz- blues zenész- zeneélvező aktív viszonya.
Hogy miért jut eszembe mindez? Mert mostanában többször is meghallgattam, és egyre jobban tetszik a Natural Blues Band „In the Shadow” (Árnyékban) című lemeze. A Zsoldos „Báró” Zoltán- gitár, ének, szájharmonika, zeneszerző, szövegíró, Domby „Berti” Bertalan- gitár, Scheer „Pepi” József- basszus, vokál, és a hazai- sárvári Kovács „Lujzi” Lajos- dob összetételű zenekar második, 1992 telén megjelent albumán immáron saját számokat vonultat fel.
A saját, „magyar” számokat a hazai rock- zenében Szörényi Levente és az Illés- zenekar kezdte meghonosítani 1965-től. Akkor még meglepő volt az angolszász nyelvterületen születő, majd a világon mindenhol terjedő beat-, rock-kultúra területén a magyar nyelvű adaptáció, később az önálló, saját számok előadása. Talán nem meglepő túlzás Szörényi Levente és Zsoldos Zoltán egy kalap alá vétele sem, ez ügyben. No, nem arra gondolok, hogy mindketten zenekaruknak szellemi vezérei, legnagyobb tudású hangszeres előadói, énekesei, zeneszerzői lennének. És főleg nem a merőben más stílusú zene a közös. A hasonlóság inkább a belsejükből, lelkükből adódik. A show- business világában sokan prostituálódtak. Ők sohasem. Hónapokat, éveket kihagytak, vártak, hogy színre léphessenek. Nekik, lehet, hogy nem érte meg. Nekünk igen.
A magyarországi rhythm and blues, blues- rock piacán sokáig a Hobo Blues Band volt az egyeduralkodó. Később Hobo az intellektuális, szöveg-centrikus dalok felé ment el, az eredeti irányvonalat a csapatból kiváló Deák „Bill” Gyula és Blues Bandája vette át. És eztán, a 80-s évek végén, a 90-s évek elején megjelentek a többiek is. A blues- boom nálunk erre az időszakra datálható. Pesten Vas Zoliék Bistro Blues Band-je ad ki lemezt, ízelítőt adva a Chicago- blues- ból, majd a kiváló Palermo Boogie Gang lepi meg a műfaj kedvelőit klasszikus, „gyökér- blues” adaptációival. De Pécs, Békéscsaba, Esztergom is kiállítja minőségi blues- csapatát Szombathely mellett. És beindulnak a blues- fesztiválok is országszerte, főleg a törzshelyeken: Pécsett, Szombathelyen, Tatabányán, Békéscsabán. Zsoldos Báró Zoltánnak és csapatának a nagy lehetőség 1987 tavaszán csillant meg: a fehér blues talán legnagyobb alakja, John Mayall koncertjén elő-zenekarnak kérték fel őket. A Hegedűs- féle Multimédia koncertiroda döntése mellbe-vágta a pestieket, de csak addig, míg meg nem hallották őket. Az 1987. április 1-i, szombathelyi koncert így több szempontból is emlékezetes volt számomra.
Első kazettáján a zenekar több száz blues- számból álló repertoárjából válogatott. A koncerteken előadott standardek közül főleg a nagy példakép, John Mayall és a blues- rock óriásának, a Cream-nek a számai dominálnak. Na, de nézzük, mit ajánl most beharangozott lemezük, az „Int he Shadow”. (osztályzataim zárójelben). Az „A” oldal egy nagyszerű, energikus John Mayall- stílusú számmal indul, címe. „Harcom” (5). Előtte a zeneszerző- szövegíró Báró mottója: „Rozsda nem fog aranyat”. Mindkét gitáros improvizációja nagyszerű e számban. A „Vallomás” (5) egy 6/8-os ritmusú lassú, de a triolák által gördülékeny kitűnő kompozíció, amelyben már szinte slágergyanús a refrén: ”Leteszem, leteszem a fegyvert”. Hogy mégsem lett kommersz, azt nagyrészt a kitűnő hangszerelésnek, és a gyönyörű gitár- betéteknek köszönheti. Egy fantáziátlanabb, séma rock’n’roll következik, az „Esti blues”(3), melyet egy ismét ragyogó hangszerelésű gyors rock követ, a „Mosoly helyett” (5). Ebben a számban Báró a profi szájharmonika-játékát mutatja meg. A néger Sonny Terry, Little Walter, a fehér John Mayall, Paul Butterfield által naggyá tett piciny hangszer csodáit itt a magasabb és nehezebb régiókban is megmutatja Zoli. A blues-zene egyhangúságát vagy ötletes hangszereléssel, vagy egyéni ritmusokkal lehet feloldani. Ezt tette a zenekar a „Magam vagyok” c. szerzeményében (4), mely furcsa, kontrapunktikus ritmusszerkezetű. Nem is tudom, hogy coutry-s vagy reggae- hatás érvényesül belőle. Nem tudok mit kezdeni az „Életünk-1992. A. D. ” című számmal (2), mely egyértelműen szöveg-centrikus, és valószínű, szubjektív élményeken alapul. Véleményem szerint a bluesban a szöveg a zene alárendeltje legyen, maximum egyenrangú társa. Az oldal utolsó száma a koncertek egyik vivőszáma, a „Lenn a klubban” (4). A korai Locomotív Bartha-féle gitárhangzásra emlékeztet riffjeivel. A „B” oldal szintén egy koncert- slágerrel kezdődik. Ha szombathelyi lennék, biztosan feljebb értékelném a csápolásra ingerlő „Szombathelyi utca” (3/4) c. számot. A nyúlfarknyi, másfél perces „Néma este” c. remekmű (5) tipikus példája annak, hogy a zene, a szöveg, az énekhang és a hangszerelés összhangja milyen csodákra képes! És még hangulata is van a 6/8-os dalnak. A „Mesztic” c. hard-rockot (3) Lujzi kemény dobja menti meg az egyhangúságtól. A következő számot ez sem. („Dolgaink”- 2/3). Hanem ami ezután következik, az ám a csillagos ötös! Blues with feeling. Címe: „Szeretlek, blues”. Ars poetica. Mert a lassú bluest nem lehet megtanulni, begyakorolni. Azt érezni kell. Ettől a számtól elkábul az ember akkor is, ha nem ivott egy kortyot sem. A londoni Marquee- klubban éreztem ezt a hasonló torokszorító- sírásra ingerlő, letaglózó, csak hangosan fogyasztható gitárjátékot a Chicken Shack-es Stan Webb előadásában. Ennél a számnál is látszik, hogy milyen fontos az énekes versszakot követő nagy improvizáció első pár hangja még akkor is, ha a rögtönzés első pár hangja megkomponált dallam. A lemezt a ZZ Topos hangszerelésű kitűnő rock, a „Szűrt fények” (4/5) zárja. A szólógitárosnak méltó társa a ritmus- szekció (basszus, ütők) ebben a számban.
Egészében véve ez a professzionálisan tálalt anyag méltó társa bármely hazai blues- kiadásnak. Ötletes megoldások a hangszerelésben, változó ritmusképletek, a blues szűk mozgásterületéhez képest fantáziadús kompozíciók és felismerhető, „Naturblues-os” hangzás jellemzik a lemezt. Talán az első lemezen szereplő billentyűsök (zongora, Hammond- orgona), valamint az időnkénti fúvós- szekció gazdagabbá tette volna az anyagot. Ha lett volna rá idő! Mert a lemezt három éjszaka (nappal drágább a stúdióbérlet) vették fel Ausztriában. (Itthon nem volt bennük üzletet sejtő producer és lemezkiadó). Ezenkívül, talán a kemény, „dögös” rocknak több engedményt tettek, mint kellett volna. Az alig-erősített, „unplugged”- stílusú bluesból is szívesen hallgattunk volna.
De, hogy nem csak nekem tetszett ez a lemez, hamar kiderült: nemrég a Danubius- rádió játszotta le, a múlt héten pedig a rockzene fellegvárában, Londonban sugározta műsorukat a BBC. És a legújabb hír: 6 év után visszalátogat Magyarországra John Mayall. A 60 éve muzsikus (a blues kortalan!!!) július 25-i, tatabányai koncertjére elő-zenekarnak a szombathelyi Natural Blues Band-et kérte fel. Nagy kitüntetés! Akinek akarata ellenére sem sikerül erre időt szentelnie, ne keseredjen el: Tóth „Virsli” Feri blues- kocsmájában hamarosan meghallgathatja őket a sárvári várban.

Gróf István
Megjelent a Sárvári Hírlap 1993. augusztusi számában