1992. január 15., szerda

AZ ARBOTÉTUM, BENCE, VADÁSZFAI NÁSFA, TAMÁSI ÁRON ÉS CHESTER BURNETT

Majd 20 éve, 1973-ban , mint vőlegényjelölt szálltam le először a vonatról a sárvári állomáson. Tinódi gimnázium, Cukorgyár, Fő utca, Barnevál, Nádasdy-vár, "Döggyár"- tódultak elém a feleségem által gyakran felidézett helyszínek. Az arborétumot azonban - csaknem 10 évre rá- ideköltözésem után fedeztem fel. Volt szomszédomék dolgoztak az ERTI- ben, és egyszer meglátogattam őket. Miután a szomszédos szelestei arborétumban többéves tapasztalatot szereztem, meglepett e helyszín kicsi, de tökéletes egysége. Mondanom sem kell, a rododendron virágzásának ideje volt. A karbantartott sétautak, a patkó alakú tó, a patakok, a csatornaerek, hidak, tölgyek, mamutfenyők- mind-mind tökéletes harmóniában. Miután többször végigsétáltunk a Nádasdy- vár parkjában vasárnap délutánonként- korzó "gyanánt"-, és megcsodáltuk a fűzfasor- kör- gyepkor- várfal- kör vertikumának tetszetősségét -, rászoktunk egyre inkább az arborétumra.
Megszeretettem Sárvárt. Természetesen volt kollégám intelmeit sem felejtettem el- a "meleg csákányváltás" alkalmával mondta: -Lábszagú városka ez.Mindenki tud mindent. - Akkor egyik kedvenc filmrendezőmet, Federico Fellinit idézve replikáltam neki: "Ami provinciális, az ad szépséget, témát." Persze azóta naiv rácsodálkozásomat, a vidéki, nyugodt élettel kapcsolatos elvárásaimat tompította egynéhány élmény: az érthetetlen, megmagyarázhatatlan irigykedés, a sok felesleges rongyrázás, a hatalom birtoklásának ízléstelen gyakorlása mind a munkahelyi- gazdasági, mind pedig a közéleti- politikai harcok területén. Ezen gyengítő körülmények ellenére bejelentkeztem állandó sárvári lakosnak: a sárvári arborétumba. Eleinte ez könnyen ment: egyszerűen és egyedül- bekanyarodtam. Később sem volt nehéz: a babakocsiba bepakoltam Bence fiamat, a kisrádiót és a könyvet.
A pár hónapos gyereket persze elnyomta az álom, és én az évszázados tölgyek alatt- romantikusan hangzik, de az is- nyugodtan olvashattam Tamási Ábel- trilógiáját. Édesanyám- akkor még- automatikusan tolta egyetlen unokáját a IX. emeleti betonlakásból a vegetáció felé- szintén Erdély zöldjét idézve.
Azután megjelentek a daruk: megkezdődött a szálló építése. Ez a varjak százait továbbra sem zavarta, mivel csak fiam hangos nevetése zavarta fel a legközelebb lévőket. Marcel Proust szerint- és ez hivatkozás írásomra- a XX. században bárki európai, ha megírná életrajzát, az izgalmas volna.
Az arborétum és a köztem lévő, egyre barátibb viszony azzal folytatódott, hogy pár évvel ezelőtt megjelent az állami költségvetés helyett a vállalati költség-gazdálkodás: belépőt szedtek. Eleinte 10, majd 20 forintot, ilyen- olyan kedvezményekkel. Nos- gondoltam akkor, ez idáig sem volt sok látogatója a kertnek- legfeljebb rododendron virágzás idején lehetett magyar szót hallani és ellibbenő lufit látni-, ezután még kevesebbet lehet majd. Igazam is lett, sajnos.
Mindezt azon felmerülő ellenérvek ellenében mondom, akik szerint: kinek van ideje sétálni? Természetesen én sem az állattenyésztésben megszokott 10-12 órás, valamint a háztáji, kisegítő gazdaságban utána eltöltött 2-3 órás munkaidőben kóboroltam a parkban. De a hétvégeken nem a 84-esen toltam a gyereket a "friss levegőre". Az meg egészen felháborít, hogy a kerékpárt mindenhol és minden körülmények között toló sárváriak - az 50 évesek is- között rengetegen vannak, akik még be nem tették a lábukat az arborétumba.
Nem kevés szerencsémnek és rokoni támogatásnak köszönhetően- sikerült mind a londoni Hyde-, mind a New York-i Central Parkban is végigfeküdnöm a gyepen. 10 centire tőlem már más tízóraizott, jógázott, labdázott, és nevelt gyereket. Itt messze nincs ez a telítettség, de igény sem. Pedig a lehetőség adva...
Manapság újdonsült családtagunkat, Násfa vizslakutyánkat viszem el gyakran- fiam kíséretében- a kertbe. Többször elvesztettem fogadásomat fiammal szemben- és ez sok Túró Rudimba, pattogatott kukoricámba került-, mikor is azt mondtam: -Végre magyarokkal találkozunk. A szembejövők azt mondták: -Zer sőn-, megsimogatták a kutyát és továbbmentek. Magamnak kiszabott blues- harmonika leckéim (Chester Burnett nyomdokain) élesen felsíró szólói sem zavarják őket. Kar- karban sétálnak- nyugodtan, olcsón- észszerüen- egészségesen-, és nem értik: mit akarnak ezek?

Gróf István

megjelent a Sárvári Apokrif 1992 januári számában