2017. augusztus 19., szombat

PORTUGÁLIA- ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

PORTUGÁLIA-ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

2017 májusában 10 napot töltöttünk Luzitániában, ebben a tőlünk viszonylag távol eső európai országban, amely történelme fénykorát,- a mienkhez hasonlóan- évszázadokkal ezelőtt élte, és ahol az előzetes tájékozódás alapján nem a pedáns tisztaságmánia, valamint nem az gazdagok luxusvilága várhatott ránk. A recept a szokásos: fapadossal oda-vissza, kocsi bérlés, az ország becsavargása az ott-lakók kultúrájának, életszokásainak, történelmének felfedezésével.

Furcsaságokkal, érdekességekkel kezdek
1. nyelv. Először azt hittük, amikor bekapcsoltuk a rádiót a kocsiban, hogy az előző,- feltételezhetően lengyel bérlők- hangoltak rá valamilyen hazai állomásra. De amikor mindig ugyanazon a nyelven szólalt meg a rádió, már biztosak voltunk, hogy a portugál nyelv nemhogy az olaszra, de még a spanyolra sem hasonlítható dallamossággal sem bír. Bizony, lengyel, vagy valamilyen szláv befolyást tételezett bennünk, feltehetően a sok ’s’ hang miatt. A coimbriai Fado- koncert e tekintetben azért sokat javított a megítélésükön!
2. Ha már az olasz-spanyol párhuzamnál maradunk, bizony a szép, kreol bőrű lányokat, asszonyokat is hiába kerestük. Konzervatív, a múlt század közepén divatos, fodrászt soha nem látott, hosszú hajú, kampós orrú leány volt az átlagos, mely külső ugyan meghaladta az írországi, vagy angliai átlagot, de csinosaknak bizony, nem voltak mondhatóak. Ugyanez vonatkozott a férfiakra is- legalább feleségem véleménye alapján.
3. Egészen más: A körforgalomban, ha két, netán háromsávos az, nálunk a kikanyarodni szándékozó a külső sávba igyekszik, hogy megkönnyítse a saját, de a többiek dolgát is. Portugáliában nem így van: a legbelsőből lőnek át a forgalmon a legközebbi kijáró irányába indexelés nélkül, és ha te nem így teszel, bizony, megfeddésül, rád dudálnak.
4. Maradva a közlekedésnél. Egyáltalán nem meglepő, mindennapi, sőt, naponta gyakori eset, hogy a tömegközlekedési eszközök, buszok, villamosok nem mennek végig az adott útszakaszukon, hanem előbb leállnak. Ha nincs is szemmel látható oka ennek, akkor is. A vezető lehúzza az áramszedőt, mindenki leszáll, - persze az ottaniak nem szitkozódnak, mérgelődnek- majd érdekes módon öt perc múlva nincs ott a jármű- szerelvény. Akinek vonaljegye van, bizony ráfizet ilyenkor. Mi, Lisszabon- kártyával nem sínylettük meg ezt, de komoly programmódosítást azt eredményezett. Lisszabonban 3 ilyen esetünk volt másfél nap alatt.
5. Nem sok fantáziát mutattak a hirdető-táblák területén. Nálunk sok száz, és nagyon sokféle ilyen van, persze nem csak az óriás-plakátokra, hanem a kisebb városi hirdetőkre is vonatkoztatva. Odaát két plakát uralta az egymilliós fővárost: egy kozmetikai hirdetés, és egy film, a The Son reklámja Pierce Brosnannal a fotókon. Semmi több!
6. Diák hagyományok. Talán egy szó jellemzi legjobban: tradicionális. Még talán az angolok is elbújhatnak mögöttük. Az egyetemisták 35 fokos melegben is fehér ing, nyakkendő, fekete mellény, fekete gyapjúzakó, és szintén fekete pelerin, avagy lepel, fekete zokni, fekete cipő összeállításban járnak, míg a lányok hosszú fekete szoknyát hordanak. Se festett, se fodrász által megnyírt közepes, vagy ne adj’ Isten rövid leányfrizurát nem láttunk, ugyanúgy, festett körmöket sem. Csoportokban járva járják a várost, büszkék diák- mivoltukra, öntudatosan és türelmesen hordják nem túl divatos és rettentően meleg ruháikat, és időnként kisebb bemutatókat tartanak a városok (Coimbrában és Portóban láttunk nagyon sokat belőlük) terein, utcáin, mely a végzős diákok szokásait méltatnak bemutatni.
7. A hét napjainak elnevezésére külön-külön meghatározás a megszokott világszerte. Portugáliában nem! Csak a szombat (sábado) és a vasárnap (domingo) különbözik, a többi számjeggyel határolt. A parkoló-órákon, turisztikai célpontok tábláin fontos, ha tudjuk, hogy az 1-2-3-4-5 a hétköznapokat, a kiírtak a hétvégi napokat jelentik. Segunga- feira, terca-feira, quarta- feira, quinta- feira, sexta- feira a hétfő, kedd, szerda, csütörtök és péntek portugál elnevezése. A feira szó egyébként piacot jelent.

És ezek után következzen a Napló:
1. nap. szombat. Miután a Duty Free-ben a fedélzeti poggyászok miatti folyadékstopot pótlandó, beszereztük a legfontosabbakat, fölszálltunk volna, de fapados gépünkkel műszaki probléma történt: egy vehemens utastársunk olyan vadul dobta csomagját, hogy két oxigén- palack kiszakadt. A mérnökök tehetetlensége után egy utaskísérő srác szigszalaggal többször átkötötte a visszagyömöszölt műszereket, és már indultunk is, de 1/2 óra késéssel. 3 és fél óra repülés után még tűző napsütésben landoltunk Faroban. A Centauro cég, - melynél a legjobb, már-már hihetetlenül olcsó (1400 Ft/nap) kocsi bérlési árajánlatot kaptuk-, kisbusza a közeli telephelyre vitt minket, ahol felvehettük az bérautónkat. Első, de nem utolsó Portugáliai sorban állásunk, ½ óra után a bérelt Fiat 500 helyett egy vadi új kompakt Peugeot 2008 diesel kulcsait kaptunk meg. Mi tagadás, nem ellenkeztünk.
Hamar az Albufeiraban lefoglalt hotelünkhöz érkeztünk, persze már sötétben. A még felcsomagolt szendvicseinket bekapva rögvest az óvárosba vettük az irányt. A domb tetejéről sok-sok lépcsőn, leejtőn értük el azt, ahol az előszezon ellenére elég mozgalmas éjszaka folyt. Az albufeirai belvárost elárasztották angol sportolók és turisták, akik egyen-trikóikba öltözve, igencsak elengedték magukat. Többsége részegen hangoskodott a városka utcáin, de ennek az egyik okát hamarosan felderítettük. Aznap éjszaka volt a Londonban megtartott Klicsko- Joshua profi nehézsúlyú összecsapás, melyet kivetítőkön valamennyi kocsma közvetített. Egy helyi kiskocsmában mi is sört kértünk, majd feleségem lement a tengerpartra, hogy elemlámpa helyett mobilja világításával tengeri kagylókat szedjen. Útja sikeres volt: egy jó tucat méretes kagylóhéjat sikerült összegyűjtenie.
2. nap. vasárnap. Másnap reggel elindultunk nagy portugáliai csavargásunk első célpontjai, a nyugat- algarvei kikötővárosok felfedezése irányában. Portimao kikötője nem volt túl szép, üressége talán a vasárnap reggelnek is köszönhető volt. A modernebb Lagos még hangulatosabbnak is tűnt tengerpartjával, kis belvárosával, talán azért, mert már kisütött a nap a 18 fokos, elég hűvös időszakban. Harmadik állomásunk Sines vára volt. Egy várkörüli sétával fedeztük fel magunknak a nem kihagyható, dombtetőre épült hangulatos, vörös homokkőből épült várat és a mellette épült katedrálist.
360 km megtétele várt ránk Lisszabonig, de nem autópályán, mert egyrészt látni akartunk inkább, mint rohanni, másrészt úgy terveztük az utakat, hogy túl nagy távok ne legyenek egy napra. Le is mondtuk a bérlő cégnél az autópálya használatot is. Nos, ez az út ilyen is volt, meg nem is, mivel az IC-1 es 2X2 sávos ingyenes autóút volt, lehetett rajta haladni rendesen. Setubal után azonban, Lisszabontól pár km-re a GPS 160 km-es kerülőt ajánlott, fizetés nélküli variációban. Ez lett volna ez egyetlen lehetőség ily módon. Nos, ez vállalhatatlan volt, így rá kellett mennünk a híres-nevezetes Április 25 hídra, mely az A2 autópálya része. Nálunk is, de Európa nagy részén is a városok körüli kőrgyűrűk, tangenciálok nem fizetősek, de a portugáloknál ez nem így van. A 2200 méter hosszú, a világ 21. leghosszabb függőhídja, valamikor Európa- rekorder műalkotás 6 sávos, a Tejo folyót szeli át, és csodálatos a kilátás róla. A városba beérve aztán a fizetőkapukat megkerülve, a „bérletesek” kapuján távoztunk, vállalva persze az esetleges retorziókat.
Egy jó félórás kóválygás után délután 5-re végre a lefoglalt apartmanunk előtt álltunk. Hiába nyomtuk a kaputelefon gombját, nem vette fel senki. Végül egy kedves, segítőkész sétáló család telefonált a házigazdának, aki hamarosan megérkezett. A 3 szobás Infantaria apartman, mely azért a belvárosban volt, igen hangulatos, jól felszerelt volt, és az ára sem volt sok. Egyedül parkolót nem biztosított, de vasárnap és május 1 ünnepnapja miatt csak egy napot érintett ez minket. Az egyik lakótárssal, egy népszerű holland jóga-edzővel még beszédbe is elegyedtünk. Még mindig az otthoni tartalékokból tellett aznap a kései ebédre, majd nyakunkba vettük a várost. 1 napos korlátlan utazásra jogosító napijegyet vettünk (6.65 Euro volt darabja, azaz nagyon megéri!). Az Estréla városrészből bebuszoztunk az igazi belvárosba, a Baixa- negyedbe, majd rögtön a híres-nevezetes 28-as villamossal beutaztuk a belvárost. Valóságos csoda ez a százéves külsejű, technikailag azonban korszerű járgány: szúk sikátorokon, 5 centivel a házak falától kanyarodik felfelé és lefelé a dombos főváros utcáin. Igazi turistalátványosság!
Felmentünk vele a Szt. György várba is, de a Sét, azaz a székesegyházat már zárva találtuk. Majd a Tajo-part, a Comercio- tér, majd a Rue de Augustán felsétálva a Rossio, Lisszabon főtere jött. Megcsodáltuk a két hatalmas szökőkutat, a Nemzeti Színházat, a teret övező hatalmas bérpalotákat, de a legnagyobb élményt a jellegzetes, optikailag csaló hullámos térkövezés adta, melyen nem győztünk fotókat készíteni.
Európa talán legszebb pályaudvara, a Rossio következett, mely inkább egy színházra, palotára hasonlított, mint vasúti megállóhoz. Nem messze volt tőle a Praca de Restauradores, a szintén hangulatos másik fő-tér, hatalmas emlékművével, a spanyolok leigázását megakadályozó háború megörökítésére.
Egyelőre csak kívülről néztük meg Eiffel- mester lisszaboni remekművét, a Santa Justa- felvonót nagy belvárosi sétánk során, majd egy kiskocsmai sörözés után 1/2 12-kor estünk be szállásunkra.
3. nap hétfő. Korai kelés, és gyors pizza reggeli után az itteni 774-es busszal (ezek 15-18 személyes kisbuszok, nem a Pesten megszokott nagy autóbuszok voltak, a zeg-zugos kis utcák miatt is) a belvárosba indultunk, kihasználva a 24 órás bérletünket. A tegnap este látott Praca Comercio és a Tejo- part nappal más volt. I. János király szobrát, és Lisszabon egyik legmonumentálisabb építményét, a Diadalívet így alaposabban szemügyre vehettük, ugyanúgy, mint a Sét, mely most más nyitva volt. A kabátos időszak elmúlt, egyre melegebben sütött a nap, mire a Justa elevátort elértük. Most csak „felülről” néztük meg, de fő célunk a Convento de Carmo templom-romjainak megtekintése volt, melynek a teteje az 1755-ös lisszaboni tűzvészben leégett, de megtartották ebben az állapotában, mementóként. Aki járt Drezdában 1996 előtt, és a Frauenkirche templom romjait látta, tudhatja, hogy milyen megrázó, de felemelő érzés is látni a romokat. Az elegáns is, meg még ódon hangulatú Bairro Alto városnegyed egyik fő látnivalója, a Sao Roque templom május 1-én!! zárva volt. Még sétáltunk volna ebben a gyönyörű városnegyedben, de mennünk kellett: az elvarázsolt kastélyairól híres Sintra városát, és legalább két palotáját vettük tervbe aznap délutánra.
Az aránylag rövid távot több, mint egy óra alatt értük el immár kocsinkkal, és a legérdekesebbnek tűnő Pena palota meglátogatásával kezdtünk volna. ½ 2-től háromszor parkoltunk le, ott vélve a palota parkolóját, - (ki van táblázva, biztosan itt van a közelben?)- de mindig kiderült, hogy még messze van a látnivalónk, így továbbálltunk, hogy közelebb lehessünk. A kitáblázás, az információs táblák hiánya tragikus volt! Negyedszerre gyalog indultunk fel a magas Hold- hegyre, ahová gyönyörű erdőn keresztül vezetett a hangulatos erdei út. Jobbra- balra gyönyörű házak, kastélyok, kerti tavak, díszkertek voltak láthatóak, ezekről híres egyébként Sintra, legalább „előkóstolunk”. 40 perces felfelé gyaloglás után tudtuk meg a szembe jövőktől, hogy a táv harmadán lehetünk. Na, erre rögtön visszafordultunk, be a kocsiba, és délután 4-re „máris” a palota 200 m-re levő parkolójában „termettünk”. Erős fél órás sorban állás következett a jegyekért, újabb 10 perces a kapu előtt a bejutásért, majd, miután már a lábaim kikészültek, még újabb 10 perc a kisbuszért, mely felvitt a romantikus kastélyig. Az extravagáns, okker és vörös színűre festett épületegyüttes csodálatos, kötelező látnivaló Sintrán.
A kívülről történő megtekintés-, és persze újabb negyedórás sorban-állás után, az 1840-es években épült, II. Ferdinánd király és Mária királynő pazarul berendezett rezidenciáját belülről is megtekintettük. Historikus, romantizáló külsejével némi rokonságot véltünk felfedezni a későbbi barcelonai Gaudi építész alkotásaival, de a mi szecessziónkkal is. Fél 6-kor, már igencsak dög fáradtan ültünk vissza a kocsiba, keserűen megállapítva, hogy párom által olyannyira látni vágyott Quinta da Regaleira csodálatos kertjének megtekintéséről le kellett mondanunk. Tanulság: Sintrára egy egész napot kell áldozni!
Cascais felé egy kis faluban egy gyors ebéd, és egy helybeli bolhapiac megtekintése után Cabo de Roca, Portugália, egyben Európa legnyugatibb csúcsa következett az Atlanti óceán partján. Majdnem egy órát eltöltöttünk itt, e csodálatos tengerparton, ahol nem győztünk az óceán hullámzásában gyönyörködni. A hatalmas, haragos hullámokat látva megértettük, hogy Fa Nándor nem hiába tartott jobban az Atlanti óceán hullámaitól, mint az Indiai-, avagy a Csendes- óceánaiaktól. A sziklafok után a tengerparton mentünk vissza Lisszabonba, nyaralóvárosokon keresztül. Egyedül Estorilban álltunk meg, a Horthy Miklós, és más államfők, elűzött királyok menedékhelyeként elhíresült luxus- üdülőhely tengerpartján. Innen már sötétben tértünk haza, és bizony a félórás meleg lábfürdő a kádban elkerülhetetlen volt számomra!
4. nap, kedd. Reggeli után bevittük a Peugeot-ot egy közeli mélygarázsba, majd egy egynapos Lisszabon Card vásárlása után (19 Euro, ami nemcsak utazásra, hanem múzeumokba, és sok másra is felhasználható!) busszal Praca de Figueria-ra, a város közlekedési csomópontjára mentünk, ahonnan indul a villamos Belém városnegyedbe. Elsőként a Jeromos kolostort fedeztük fel, előbb kívülről, majd belülről. A kétszintes, csupa kőcsipke gótikus ,- itt manuelista- stílusban épültnek hívják- kerengői nemhiába a világ legszebb kerengőinek egyike. Majd a hatalmas templom következett, benne a két nevezetesség, Manuel király és Vasco de Gama síremlékeivel , és a Vár következett, a múzeum megtekintésével összekötve. Kötelező megnézni, kihagyhatatlan!
Az egyre jobban melegedő délelőtt gyalog átsétáltunk a felfedezők emlék- művéhez, a Padrao dos Descobrimentos-hoz. Rövid, 10 perces sorban állás után lifttel felmentünk a hatemeletnyi magasságban kialakított nyitott teraszra, ahonnan az egész városra elképesztően szép kilátás fogadott. Az emlékművet aztán lenről is megcsodáltuk, amelyen Tengerész Henrik, a felfedezéseket szorgalmazó király áll középen, jobb és baloldalán 20-30 alakos, hatalmas kőszobrok elevenítették fel a portugálok aranykorát.
Egy ki pihenő után átsétáltunk a nevezetes Belém- toronyhoz, ahonnan indultak világhódító útjukra a hajók az 1500-as évek legelején. Kemény 70perces sorban állás a tűző napon- ez volt a kezdet. Ezt egyrészt a toronyban benn tartózkodók maximális száma miatt stop, másrészt a több ezer látogatót 1 fő, láthatóan nem túlképzett kiszolgáló pénztáros okozta. A sorban álló nyugat- európai turisták társaink birka- türelemmel viselték ezt, mert ők ezt megszokták otthon. Mi a húsbolt előtti hasonló ténykedéseinket a ’60-as évektől már elfelejtettük. Emlékszem, vártam én is egy órát a vatikáni múzeum előtt, de ott a többezres várakozó szemmel láthatóan szépen haladt előre. A kétségtelenül gyönyörű várban az alagsor, majd az I. emeleti építészeti remekeit sorra vettük, de az emeleten levő múzeumba bejutás ismét félórás sorban-állással lett volna megtekinthető. Ez már sok volt nekünk is, inkább kihagytuk, és nemcsak az indulatok, hanem a nap további programjainak teljesítése voltak ennek indokai. Délután 3-kor kijöttünk, és egy laza, félórai uzsonnázás és sörözés után elhagytuk Belém városrészét, hogy aztán a belvároson keresztül a Tejo- partjának ellenkező irányába, a keletre levő Csempe-múzeumba eljussunk. A villamosvezető azonban a táv felénél elkiabálta magát, hogy „finito”, lehúzta az áramszedőket, és kitessékelt bennünket a járműből. Kiszámoltuk, a méltán világhírű portugál nemzeti sajátosság, a csempefestés fellegvárába a 17 órai zárás előtt nem tudunk eljutni.
Rövid tanakodás után improvizáltunk: egy arra elhaladó busz frontján felfedeztük a VII. Edvárd park úti-célt. Ennek középpontjában áll Probal márki hatalmas, 50 m. magasban álló szobra, aki a nagy tűzvész után megtervezte, modernizálta és kivitelezte a modern Lisszabon korszerű városát. A harsányan zöld parkban csatlakoztunk a több száz, ott pihenő fiatalhoz, majd a modern városrész megtekintése után visszamentünk a Rossio-ra, hogy a legendás 28-as villamossal más városrészeket fedezzünk fel.
A végállomáson, a Martim Moniz téren kötöttünk ki, amely ma már inkább kínai negyeddé lett, azok jellegzetes éttermeivel, kirakataival, bóvlijaival együtt. Rövid nézelődés után a másik nevezetes villamossal, a 12-sal mentünk tovább, a még számunkra ismeretlen városrészeket felfedezendő. Az egyik szűk utcában ekkor találkoztunk egy újabb, nálunk nem ismert eseménnyel: a sínre belógott egy parkoló BMW hátulja. Se előre, se hátra! A villamosvezető először egy, a járműre szerelt daru-szerűséggel megpróbálta oldalirányban elmozdítani a járgányt, de sikertelenül. Majd higgadtan a mobilját előkapva, 2-3 beszélgetést követően kb. 10 perc múlva előteremtette a kocsi gazdáját, aki nagy szégyenkezve eljárt az útból. A villamos utasai vidáman, avagy közömbösen követték az eseményeket, senki sem volt ingerült, ideges. A fő térre, a Rossiora visszatérvén végre törlesztettük 3 napos adósságunkat: felmentünk és megtekintettük kártyánkkal a Santa Justa lifttel a felső- várost. Már viszonylag késő lévén, „csak” 10 percet vártunk a felmenő, és 5 percet a lefelé menő liftre. A bejárat mellett megpillantottunk egy önkiszolgáló thai éttermet, tömve turistával. Nosza, a sok izgalmat, forróságot és sorban állást kiállt napot lezártuk egy jól telirakott tányér tengeri herkentyűvel (9 Euro/fő, amennyi ráfér), majd hideg sörrel leöblítettük. A fő-téren azonban hiába vártuk a hazajuttató buszunkra: az nem ment, mert leégett! Egy darabig bámultuk mi is a fekete vázzal füstölgő reménységünket, de mivel későre járt, igyekeztünk elcsípni az utolsó 28-ast. Este a gyógyító fürdő mellett egy palack portóival is enyhítettünk aznapi testi és lelki szenvedéseinken.
5. nap. szerda. Korán, fél 8-kor keltünk, le a mélygarázsba a kocsiért, vissza a lakáshoz, gyors bepakolás, mert ha nem is hosszú, de sűrű nap várt ránk aznap is. Első állomásunkat, a 93 km-re fekvő Obidost lassú araszolással, 2 óra alatt értük el.
De megérte, mert hófehérre meszelt jellegzetes, ódon házaival, amelyeknek alja kékre vagy okkersárgára volt festve, lenyűgöző volt. Dimbes- dombos, kis üzletekkel teli utcácskáival, színpompás ablakaival és kertjeivel igazán elbűvölő látványt nyújtott. Május elején még „élvezhető” volt a település, a tunéziai Sidi Bou Said, avagy a marokkói Chefcaouen városkák hangulatát idézte fel bennünk. Több mint egy órát császkáltunk a macskaköves utcákon, megtekintve a hatalmas, Manuel- stílusban épült kő-várat is. Szerencsénkre elcsíptünk egy gregorián kórusmű- interpretációt a városka templomában, ami felejthetetlen élmény volt.
A következő állomásunkra, Portugália legnagyobb templomához, Alcobaca ciszterci monostorához hamar eljutottunk, de ami a francia, olasz vidéki műemlékeknél nem volt könnyű, itt igen: a parkoló a templom előtt volt. Előbb kívülről csodáltuk meg a díszes, mánualita stílusban alaposan kidolgozott, díszes székesegyházat, hogy betérve szembesüljünk ennek ellenkezőjével: puritán, dísztelen márványoszlopok, sima oldalhajók, szinte üres szentély. De így volt igazán felemelő és emlékezetes!
És már száguldottunk harmadik dél- portugáliai egyházi látnivalónk, Batalha felé. A már az előbbinél pompásabb belső- templom megtekintése után az 1358-as, a spanyolok támadását visszaverő János herceg, később király hálából épített monostort kívülről tekintettük meg, majd a kisvárosban sétálva, egy elfogadható árú étkezdét kerestünk. Nem találtunk. Gondoltuk, talán majd Fatimában, a híres búcsújáróhelyen felfedezünk egyet.
Itt már szabályos hőség fogadott, 34 fokot mutattak a hőmérők! A kegyhelyet előbb körbejártuk. Mostani, XX. század végi alkotás a zarándokok tízezreit fogadó tér, a szabadban felállított kápolna, ahol az istentiszteleteket tartják, de a kegytemplom is. A három itteni gyerek történetét, akiknek megjelent a szűzanya, nem ismétlem, de az idén az eddigieknél is nagyobb volt a felhajtás: 100 éves jubileumot ünnepelt a kegyhely. Érdekes módon csak néger apácákkal találkoztunk, és még meglepőbb módon egy nyíltszíni misét angol nyelven celebrálták. Pedig hát sem az angolok, sem az amerikaiak nem katolikusok….
Az ebéd megint elmaradt, így az ötödik állomásunkon, Tomar városára hagytuk azt. Ennek bizonyos időszükséglete volt, így pechünkre a neves, egy hatalmas kővárban elhelyezkedő tomari, a templomos rend által 1162-ben épített és feltartott székesegyházat nem tudtuk megnézni, mivel ½ 6 –kor, bosszantóan korán bezárt. A várat azonban körbejártuk, majd elindultunk Coimbra városa felé, ahol újabb szállásunk várt, immár esti fényeivel.

folytatjuk…
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István

2017. augusztus 10., csütörtök

KONZERVÁLT HŐSÉG A X. RÉVFÜLÖPI BLUES-NAPOKON 2017

KONZERVÁLT HŐSÉG A X. RÉVFÜLÖPI BLUES-NAPOKON 2017.

Nem, persze hogy nem az amerikai Canned Heat csapata vendégszerepelt a dunántúli nagyközségben, hanem a Balaton-parti nyaralók százainak, és a sok-sok érdeklődő rock-, blues-rajongónak nagy megelégedésére szervezték meg e rangos találkozót...
A csütörtök esti buli volt a tősgyökeres blues-nap: A Mojo Workings és a Jambalaya lépett fel. Még nappali fényben kezdett az előbbi, Szabó Tamás- szájharmonika, harmonetta, ének, Honfi Olivér- szólógitár, diddley bow, ének, Horváth János- akusztikus gitár összetételű trió, kiegészülve Pengő Csaba bőgőssel és Mezőfi „Fifi” István dobossal. Akusztikus banda lévén, főleg memphisi country-bluest, folk- bluest játszottak, de a még korábbi évek jug- zenéje, jazzes hangvételű számok, a lírai balladák is megtalálhatóak voltak a repertoárjukon. J. J. Cale különleges ötvözésű blues-folk-rockja az újabban egyre bátrabban szólózó Olivért, a Ride Train Ride c. hangszeres nóta a zenekarvezető Tamást helyezte előtérbe. Elhangzott Elmore James klasszikus bluesa, az It’s Hurts me Too, ugyanúgy, mint a Call Me c. érzelmes ballada, melyben nemcsak Olivér csodaszép szólója volt élmény, hanem Csaba vonóval húzott dallamos bőgőbetétje is.
A csapat kétségkívül zenei ásza, Szabó azonkívül, hogy kitűnően énekelt is, és nemcsak a diatonikus, hanem a váltóbillentyűvel ellátott kromatikus-, és a jóval hosszabb, mélyebben szóló basszus szájharmonikát is használta a műsorban, még az ’50 es években használt harmonetta hangzásvilágát is bemutatta ezzel a száj-, tangóharmonika és melodika jegyeket összesítő hangszerrel. Ugyanezt megtette Honfi is: az ősi, szegényebb vidékeken a négerek által gitár-pótlóként használt, legtöbbször egyhúros, esetünkben kéthúros pengetős hangszerrel, a diddley bow-val való játékával lepte meg a közönséget, és bizony, a kisujjra húzott üvegnyak- gitározását, a slide-ozást is megkülönböztetett figyelemmel hallgatták a szakmában nem otthonosan járók.
A kiadósra sikerült koncert végére szép lassan megtelt a nézőtér, be is sötétedett, és a közönség által sohasem rövidellt átszerelés után a Jambalaya lépett színpadra. A Nemes Zoltán- billentyűk, ének, Sóvári Tamás- trombita, Albert Zoltán- szaxofonok, Bellák Miklós- gitár, Varga Laca- basszusgitár, Szabó Tamás- dob összetételű szextett különösképpen kezdett: a nézőtér háta mögül, mindegy rezesbandával, avagy ahogyan azt New Orleansban, a Mardi Gras fesztiválokon csinálják, menetelő, marching band-del vonultak fel a színpadra, egyszerű hangszereiket ott már elektromosra cserélve.
A banda főleg legújabb nagylemezéről, a Sreaming int he Ground-ről mutatott be dalokat, de ugyanúgy cover- számokat is, angol nyelven. A cél az volt, hogy ezt a nagyon érdekes zenei világot bemutató New Orleans-i muzsikát, melyben a négerek, a latin- amerikaiak, a fehérek, köztük a franciák, az angolok, a németek kavarták- kutyulták meg speciális ízekkel muzsikájukat (a jambalaya egyébként a mi gulyásunkhoz hasonló ottani népszerű egytálétel neve!) a lehető legnagyobb tudással, a leghűbb tolmácsolásban, és persze a legjobb hangulatban adják elő. Nos, ez ott, Révfülöpön azon a forró augusztus eleji este kiválóan sikerült: a blues, a jazz, a zydeco, a cajun, a rock, a sanzon különleges keverékét kaptuk. Az ottani zenei hangadók,köztük a The Meters, Dr. John avagy Allan Touissaint dalai egymás után követeztek, és a közönség tapsa sem maradt el. Pláne, hogy Nemes Zoli, némiképp elharapva a mondat elejét, minden szám után megkérdezte: Érzitek magatokat? Nem volt előtte sem az, hogy Hogy?, sem az, hogy Jól? Így a válaszok is megfeleződtek: sokan Jóllal, , sokan pedig Igennel válaszoltak, azaz nem egyöntetűen.
De amikor Bo Diddley ritmusában megtapsoltatott, majd megénekeltetett bennünket, ott már egyértelmű volt a reakció. Pedig, - azt is el kell mondani-, hogy a blues-zenészek szerint is a legnehezebb a New Orleans-i változat: nehéz akkordok, bonyolult harmóniák, és nem mindig fülbemászó, dallamos az ének. De a zenekar megbirkózott vele, Zoli nagyon jól énekelt kissé rekedtes, különös baritonján, és még az sem zavarta, hogy az örökké lábával a klaviatúrát mozgató- táncoltató hangszere állványa a koncert elején megadta magát.

A pénteki koncertnapot a Harakyru Band kezdte, és ez rányomta bélyegét az este hangulatára. Kyru énekelt, Benkő Zsolt gitározott, Tomor Barnabás basszusozott és Móré Attila dobolt aznap este. A tegnapihoz képest keményedett a stílus, vadabbak lettek a számok, rockosabb lett a muzsika. De, hál’ Istennek, annak is a komolyabb ágából játszottak a fiúk, inkább a blues- rock, a progresszív rock felé tendálva. Az egyetlen Credence Clearwater Revival számot, a Fortunate Sont is csak azért énekelték el, mert Kyru hangszíne szinte felismerhetetlenségig hasonlít John Fogartyéra, azok énekeséjére. Igazi Chicago- bluesokkal kezdtek, azok második generációjának, Buddy Guynak és Albert Collinsnak a dalaival, majd a jó öreg európai blues- király, John Mayall egyvelege is elhangzott. Aztán variáltak: egy emészthetőbb Steely Dan koppintással és néhány soul-os nótával pezsgősebbre vették a figurát. Érdekes módon nem a névadó frontember, hanem a banda 36 éve a színpadon villogó, Ferenczy Gyuri csapatában kinövő gitárosa, Benkő Zsolt volt a felkonferáló.
Korai ’60-as évekbeli, derékig érő lófarkával, enyhén pocakosan, jóízű, humoros összekötőivel hamar a közönség kedvence lett, pláne, hogy a zenei ász mégiscsak ő volt: akár blues, akár rock, akár progresszív, akár heavy- metál: mind- mind mesterien jött le gitárjából. Kyru, az énekes hazai viszonylatban egyedülálló hangjával, amelyhez hasonló csak Charlie-é lehet itthon, szívvel- lélekkel interpretálta a dalokat, de láthatóan- hallhatóan a progresszív és a soul- funky dalok álltak hozzá legközelebb.
A csapat szakmai rangját nagyban emelte, hogy a „lekoppintott” dalokra,- ahogy Zsolt is fogalmazott- az anyjuk sem ismerne rá: alaposan, saját ízlésükre alakították át őket, mint a Feelin’ All Right c. rock-örökzöldet, melyben aztán az inkább japán harcosra, mint európai zenészre hasonlító Tomor elképesztően hatalmasat improvizált. Benkő egy nagyszerű bluesban ismét remekelt, a Mama c. lassú balladában pedig Kyruval egyetemben nagyon emlékezeteset alkotott, hogy majd ismét a főszereplője legyen egy igen csak dögösen előadott Rory Gallagher számnak, a Bad Pennynek. Nem lehetett ülve kibírni: a technika adta lehetőségeket, a’la Jimmy Page- tökéletesen kihasználta: vinnyogott, zokogott, bőgött a gitárja, hol a nyakában, hol a hátán megszólaltatva.




Az énekes maradt, a stílus azonban nagyban változott: a Soulbreakers csapata lépett színpadra a szintén kissé hosszúra sikeredett átszerelés után. Kyru, alias Radovics László énekes mellé Pleszkán Écska állt fel a frontvonalra énekelni, és a „maradék” három zenészre hárult a komoly zenei kíséret felelőssége. Nos, ezt tökéletesen megoldották, hiszen Péter Gábor gitáros, Ratkóczky Huba basszeros és Mózes Zoltán dobos nagyon képzett zenészek. Huba volt a zenekar motorja, nemcsak tevőlegesen tette oda magát álladóan a ritmusra mozogva, hanem a zenekart is magával lelkesítette. A magát heavy-soul zenekarnak tituláló formáció kitűnő zenét játszott, melynek zöme a Beat Up! c. nagylemezük anyaga volt. A Janis Joplin magyar hangja címet kiérdemlő Écska inkább a soul és a funk, Kyru inkább a rock műfajában volt otthon, de találkozásuk tökéletesre sikerült: ragyogó duetteket énekeltek, a kétszólamú dalokba pedig az ilyen szerepbe ritkán szereplő dobos, Mózes Zoli is beszállt vokálozni. Az persze enyhe túlzás, hogy Jimi Hendrix és Cream zenéjének tolmácsolása legfőbb hivatásuk: a műsorban egy-egy daluk, a Stone Free, ill. az I Feel Free, ez utóbbival minket, a közönséget is megénekeltetve elhangzott. És persze két Janis- dal is a példaképtől. De műsor zöme azért a Stewie Wonder Superstition-hoz hasonló soul- zene volt.
Érdekes volt, hogy az ezt a zenét jellemző fúvós-kórus hiányzott, illetve az, hogy nem hiányzott a fúvós kórus, a másik pedig az, hogy a gitáros nem „reszelt”, ritmusra akkordozott gitárjával, ahogy ezt a műfajban megszoktuk, hanem sokszor hagyományosan szólózott, és rengeteget improvizált is. Péter Gábor már nem a hosszú-hajú gitárvarázslók utóda, hanem, mint Bonamassa, polgári kinézettel is ugyanazt hozza, mint a régi példaképek.
Manapság nem sokan játszanak úgy, hogy pengetővel szólaltatják meg basszusgitárjuk húrjait, nem csípve. Huba így kezelte hangszerét. Nehéz, összetett zenét játszottak, bonyolult énekkel, kőkemény ritmus-alátéttel, de összetett zenével. Több figyelmet is megérdemelne ez a formáció!







Ugyanez vonatkozhat a szombati koncertnap első fellépőjére, a Suba Attila & The SoulFool Bandre is. A szextet gitáros nélkül lépett fel, az élén Suba Attila énekessel, mellette Szalóki Balázs trombitált, Weisz Gábor szaxofonozott, az ősalapító-zeneszerző Hébenstreit Máté orgonált, Heller Erik basszusolt és Herman Domonik dobolt. A zenekar az ’50-es, ’60-as évek jazz-standardjait, gospeljeit, soul-dalait, de a későbbi korok funkyját is felelevenítette modern köntösben, óriási lelkesedéssel és nagy szívvel.
Subi lenyűgöző személyiség, magával ragadja a nézőt, a hallgatót. Kifogástalan selyemöltönyben, (még át is öltözött menetközben fehérről sötétkékre) nyakkendőben, fekete cipőben és persze az elmaradhatatlan hózentrágerrel megadja a módját, régi, amerikai stílusban. Enyhe túlsúlyát meghazudtolva olyan táncokat ropott a színpadon, hogy sok egyszálbél kollégája megirigyelhette volna. A New Orleansi zenei világ ugyanúgy beletartozott repertoárjukba, mint Louis Armstrong, Ray Charles, vagy Jimmy Witherspoon blues-, Louis Jordan jump- énekes dalai. Úgy láttam, a Blues Brothers által közismert Everybody Needs Somebody To Love c. őrületet senki sem állta meg tapsolás nélkül, és Attila tett arról, hogy a lelkesedés egy percre se hagyjon alább. Állandóan kapcsolatban állt a közönséggel, párbeszédet folytatott, sokszor még a színpadról is lejött, hogy a közönség közvetlen közelébe legyen. A háta mögött álló öt muzsikus pedig igazán profi zenész volt.
Kiemelném az orgonista szerepét: Máté, ha kísért is, jazzes akkordjaival, szaggatott ritmusban tette azt Hammond-imitációval hangszerén, de ha rögtönözni kellett, akkor volt igazán elemében. Ötletdús, zeneileg kiforrott szólók voltak ezek a fiatalembertől. A két fúvós is profi, képzett zenész. A műfaj elvárásainak megfelelően kísért a kórusuk, de a szólók alkalmával ők is eleresztették a fantáziájukat, és óriásikat rögtönöztek. Felejthetetlen volt Charles mester Hallalujah I Love Her So-jában a lezáró coda: olyan magas hangokon, egymást túllicitálva zárták le a dalt, hogy, - ahogy erre mondják- egyenesen az extázisba hajtottak minket. A ritmusszekció is becsületesen megdolgozott azért, hogy a színpadon nem egy öttagú, hanem duplája zenész produkciója hangozzon. A koppintások mellet játszottak saját dalokat is, mind- mind megállta az összehasonlítást minőségében a cover- dalokkal.
Ugyancsak sok saját dallal jelentkezett a Révfülöpre gyakran visszajáró Borsodi Blues Collective csapata. A Borsodi László- gitár, ének, Pfeff Márton- basszusgitár (ők ketten a békésiek a bandában), a sokat foglalkoztatott Mezőfi „Fifi” István dob, és az új ember, Szabó Tamás- billentyűk összeállítású együttes képviselte az idén a 7. European Blues Challange versenyen hazánkat Dániában, ami nagy megtiszteltetés volt a csapatnak.
Ott is bátran belevágtak abba, amibe itt, Révfülöpön: az Everything Can Happen c. új nagylemezükről játszottak, nem séma- bluesokat, hanem megkomponált rock-nótákat, blues- balladákat, melyeket Laci énekelt igen jó, magas tenorján, hibátlanul. A békési srác a rock- blues gitározást a kései ’60-as évek gitár- héróitól, Eric Claptontól, Rory Gallaghertől (több nótája hasonlított szerkezetében az ír gitáros dalaihoz), Alvin Lee-től tanulta, és igazán profin elsajátította.
Könnyedén, minden nehézség nélkül kirázta, kigurította a gyors futamokat gitárjából. Tudása, rutinja talán Tátrai Tibuszhoz hasonlítható. A Nobody Wants To Stay és a többi saját szám mellett nem ártott volna jó pár befutott blues-standard-et is műsorra tűzni. Bizony jó volt hallani Rubben Ford szintén nem slágerlistára írt dalát, amely meg is melengette szívünket. Marci önfeledten és jó érzékkel hozta a basszust: már összeszoktak a főnökkel. Fifinek néha be kellett számolni a nóták előtt és Tamással is sűrűbb volt a szemkontaktus a szokásosnál: ő volt az „új fiú”. Szabó (összeszámoltam, ő volt a harmadik Sz. Tamás a három napos fesztiválon) kétségkívül jó választás: nem tolakodó, ugyanakkor ízléses, finom orgonafutamai tökéletesen illeszkedtek a zenéhez.
Az augusztus 3-4-5-i koncert- sorozatért köszönet elsősorban Révfülöp Önkormányzatának, amely immár tízedik alkalommal finanszírozta az eseményt úgy, hogy jegyet sem szedtek, és persze külön köszönet Kovács „Pepi” Péternek, aki a szakmai szervezés nehéz, de mint kiderült, sikerekkel elismert munkáját elvégezte.

szöveg és fotók: Gróf István

2017. július 6., csütörtök

MI CAMINO- KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ A NÁDASDY-VÁR FOLYOSÓ-GALÉRIÁJÁN

MI CAMINO- BALOGH MÁRTA KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJA A SÁRVÁRI NÁDASDY VÁR FOLYOSÓGALÉRIÁJÁN

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem megszokott kiállítást tekinthetnek meg most itt, a Nádasdy-vár folyosó-galériájában. Nézzük, mit rejt ez a titokzatosság:
A helyszín: Santiago de Copostela város bazilikája, Nyugat- Spanyolország, Galícia tartomány, Szent Jakab temploma ahol a szent életű ember maradványai nyugszanak. A zarándokok, akik meglátogatják e szent helyet, a Szent Jakab utat, azaz a Camino de Santiagot, röviden az El Caminot teszik meg. De sokan közülük tovább is haladnak egészen a tengerpartig folytatva útjukat, Finisterre városáig. Egyébként a spanyol diákoknak az érettségi feltétele 100 kilométer megtétele ebből az útból. Minden egyes diáknak!
Jeruzsálem és Róma után a harmadik leglátogatottabb keresztény zarándoklati célpont ez, ahova 2016-ban 278.000 zarándok érkezett. Nem csak katolikusok, hanem bárki!Akik szeretik a kihívásokat. Több tízezren végigjárták ezt lóval, szamárháton is, nemcsak gyalog.
Az El Cam független. toleráns, és befogadó!
Nem vezetett zarándoklat: mindenki egyénileg,a neki leginkább megfelelő lelki vezetettséggel járja be saját útját. az ót annyiféle, ahányan járnak rajta. A cél a z elindulás,a közelebb lépés.
Az út teljes , vagy részleges megtételét igazoló oklevél a Comopostala.
A zarándokút jelképe a fésűs-kagyló.

Három emlékemet had idézzem fel most Önöknek:
-A kommunizmus alatt, 1972-baen diákként Mariazellben is voltam, Ausztriában. Mi is az a búcsújárás?- jött a kérdés akkor.
-1995- Csíksomlyó.A csángó falvakból jöttek másfél-két napig gyalog az ottani filiák. Zarándokoltak, és énekeltek közben zászlaikat a magasban tartva.
-És a legfrissebb: 2017 áprilisa: Alcobaca, Bathala, Fatima- Portugália kegyhelyei, amelyek környékén rengeteg zarándokkal találkoztunk. Hol egyesével, hol párban, hol csoportosan.

Időpont: 2012 májusa, a francia út, St. Jean Pied de port felől. 1000 km, 46 nap-és egyedül.
-2014 szeptember, a II., a portugál út, Portó városából kiindulva.
-És most, 2017-ben jön a III. út!
A Cél: zarándokként végigjárni az utat, tapasztalni, lelket erősíteni, elmélyedni, önismeretet gyakorolni, kihívást teljesíteni.

De miért vagyunk végül is itt?
Igen, a helyszín, az időpont, a cél után jön a személy: Balogh Márta. A csepeli munkáskerületben vallásos környezet nélkül nevelkedett, és mára 60 esztendős asszony, aki életfilozófiájának változása, egyéni útkeresése során végigjárta, megtette, és megörökítette fényképeivel útjait. Művészi fokon. Hajnalban kelt, mikor a legszebb a táj, legélesebbek a kontrasztok.
És a KÉPEK:

-Ciruena Meseta- a gondolkodó szakasz, mely 100 km hosszú. Rózsaszínűnek tűnő út. csak a természet, sehol emberek!
-Bad Illdel Camino falu törvényoszlopa, ahol kihirdették a törvényeiket
- három funkciós kereszt a tengerparton: a hajósoknak is, a szárazföldieknek is és a zarándokoknak is jól láthatóan, használhatóan.
-Yuso falu templomának kupolája, ahonnan a spanyol nyelv eredetét is származtatják
- sárga nyíl az országúton, mely lehet krétarajz, de lehet bádogcső is bármi, amely útbaigazítja a zarándokokat
- és a sok sok növény, fa , virágok. Még az eukaliptusz fájé is, mely csak nyolc méter magasan virágzik

Korunkban, amikor minden ötödik ember művészi fotókat is készít, és minden századik fotóművésznek hiszi magát, akkor Balogh Márta fotóit nézve megállapíthatjuk: művészi fotók ezek! Pillanatokat, hangulatokat, impressziókat, érdekességeket kap lencsevégre.és még gratis kaptunk három grafikát is!
A két, már említett útjáról szól tehát e kiállítás anyaga. Fogadják őket szeretettel!

Gróf István, volt alpolgármester
fotó: Balogh Márta

elhangzott 2017. július 6-án délután 17 órakor Sárváron, a Nádasdy vár folyosóján

2017. június 25., vasárnap

ÁRVÍZ BALATONHENYÉN-MAGYAR TELEVÍZIÓ HÍRADÓJA

Hatalmas áradás volt vasárnap hajnapban Balatonhenyén,
ahol a nyaralónk is van, és ahol a máskor 20 cm-magas Burnót-patak a felhőszakadás után úgy megáradt, hogy kilépett a medréből, és elöntötte az utcát is, ahol 30 cm. vastagon hömpölygött le. Enikő bejátszott videójából ez látszik. 3'06"-től látható az adásba került anyag...

http://www.mediaklikk.hu/video/hirado-m1-2200-2017-06-25-i-adas/#

2017. június 24., szombat

KAMARAJEZZ INTIM HANGULATBAN

Kamarajazz intim hangulatban -
Agostino Di Giorgio Organ Trio koncertje a Lamantinon

2017.06.24.Gróf István

A fesztiválzáró pénteki koncertnapon a Krúdy Klubban előzenekarként a Hász Eszter Quartet játszott Pál Gábor basszusgitár, Horváth Albert zongora, Czeryák István dob összetételben. Érett, telt női ének, kiváló, „érzett" basszusgitárjáték (sejtem, miért nem bőgőzik Gábor), elképesztően profi billentyű. És ami a lényeg: eddig minden diákzenekar kiguvadt szemekkel a kottát leste még az imprók közben is, most végre kotta nélkül játszó fiatal jazzereket hallhattunk.
Utánuk nem sokkal már a színpadon volt a várva várt csapat, az Agostino Di Giorgio Organ Trio, melynek tagjai között a névadó gitáros a nagyágyú. Ő Amerikából települt vissza Európába sok olyan társával egyetemben, akik biztosabbnak látják művészi karrierjüket az öreg kontinensen folytatni. Az 1992-ben kezdődött karrierje már Olaszországhoz köti, de az ezredforduló hozza meg a nemzetközi sikert számára. A bebop stílus elkötelezettje, zenei példaképe Woody Herman zenekarának gitárosa, Chuck Wayne. Mellette a szintén olasz származású, de Amerikában karriert csinált zongorista, Renato Chicco zenélt, ezúttal új hangszerén, az erre átnyergelt KEY B DUO típusú kétmanuálos, lábpedállal felszerelt jazzorgonán. Ő fiatal kora ellenére Lionel Hampton nagyzenekarában és a New York-i Jon Hendricks bandájában zongorázott, és zenei vezetőjük volt. A trió harmadik tagja a kijevi születésű, ukrán Oleg Markov, aki a neves grazi konzervatóriumot elvégezvén kapcsolódott be a nemzetközi jazzéletbe.
Amikor Eddie Lang majd 100 éve, a '20-as évek közepén - amikor még nem vált külön a blues a jazztől-, elektromos gitárján elkezdett jazzt játszani, nem gondolta volna, hogy a könnyűzenében 30 év elteltével divatos, 40 év múlva pedig a legdivatosabb hangszer első mestere lesz. Ámbár Lonnie Johnsonnal duóban már lemezeket vettek fel, köztük sok blues dalt is, együtt játszaniuk akkortájt nem volt ildomos. Nos, a 40-es években aztán annyira elterjedt az elektromos gitár a jazz műfajában, hogy a zenekarok állandó és megkerülhetetlen tagjai lettek a gitárosok.
A swing uralta a trió pénteki koncertjét, azaz bezárult a kör: hétfőn szintén ezzel a zenével kezdtük a fesztivált. Di Giorgio a téma felvezetése után óriási technikai tudással és intellektuális érzéssel improvizált, hosszú körökön keresztül. Róla már nem mondhatnám, hogy nem virgázott, mert csak úgy pörögtek, szaladtak ujjai alatt a futamok. Nyolcadot alig, inkább gyors tizenhatodokat használt játékában, és mindvégig magánál tartotta a kezdeményezést. A rögtönzések alig negyedét, ötödét engedte át nem kevésbé felkészült billentyűs kollegájának, akivel még szemkontaktusban sem állt: ha végzett a rögtönzéssel, meghajolt, és várta, hogy majd csak rázendít az orgonista is az övével. Mint a profi orgonáknál, a Hammond-klón Key B-nél is a lábpedálokkal lehetett hozni a basszust, hol taposva a pedálokat, hol az automatikát használva.
Általában jazz-standardokat játszottak, így másodiknak Cole Porter Night and Day-ét. A koncert harmadik darabját Chicco egyedül játszotta orgonáján. A hangszeren nemcsak Hammond hangszín volt, hanem többféle is, amelyeket a zenész ügyesen variált, talán jobban, mint a gitáros az övével. De Markov sem maradt el a többiektől: a következő számban az ő dobszólójával kezdtek, majd a téma és a rögtönzések után ismét egy jót pergetett. Az ötödik szám megint csak szólóban hangzott el: ezúttal Agostino ült le a székre, hogy egy parádés, gyors futamokkal megspékelt akusztikus gitáretűdöt mutasson be.
Az intim hangulatot azonban két malőr is megzavarta: a terem átrium felé néző üvegajtajai mellett hangos vihogással beszélgettek a nem elég tapintatos nézők, nem zavartatva magukat, nem sokkal később a presszós lány gőzölte óriási sistergéssel kísérve a három megrendelt kávét. Szerencsére a gitáros nem sértődött meg, és tovább zenélt...
Egy gyors, swing ritmusban előadott számmal búcsúztak a zenészek, de az értő közönség vastapssal visszahívta őket, kétszer is. Az első blues hangulatút a Land of Atlantis c. szerzemény követte, mely új színfolt volt. A páros ritmusok után végre változatos, üdítő 6/8-ban szólt a ritmus, és hömpölygött az orgona, tekert a gitár, amelyen most változatos akkordmenetekkel operált Di Giorgio.
A koncert az utolsó volt a meghívott előadókkal bemutatott előadások között, méltó befejezése a 18. Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeinek.
megjelent a www. vaskarika.hu portálon 2017.06.24-én

2017. június 23., péntek

BLUESNAPI CSEMEGÉK A LAMANTIN FESZTIVÁL CSÜTÖRTÖKI NAPJÁN

Blues napi csemegék a Lamantin Jazz Fesztivál csütörtöki napján

2017.06.23. Gróf István - Fotók: Szabó Bence Paszkál

Évről évre a bluesé a Lamantin csúcsnapja, így volt ez idén is! Wressnig nyelvvel és cipőorral játszott a Hammondon, Pribojszki szájharmonikán, Little G. Weevil gitáron kápráztatott. A nagysátor közönsége ugyanúgy, mint kedden, egy jó bulizás emlékével tért haza.
Az improvizációs tábor hallgatóiból verbuválódott előzenekar rövid bemutatkozása után a hazai szájharmonika-professzorok egyike, Pribojszki Mátyás és zenekara lépett színpadra.
Zömében a legutolsó, és talán eddig legsikeresebb CD-jükről, a My Stories-ról válogattak be vagy féltucat számot. Kezdéskor azonban pont nem erről, hanem korábbi lemezükön található Zydecola Boogieval alaposan feladták a leckét az utánuk jövőknek. Ebben a harmonikázás magasiskoláját mutatta be Pribo úgy, hogy a majdnem sláger könnyedén átjött ugyan a közönségnek, mégis óriási virtuóz teljesítményt kaptunk a kis 10 lyukú hangszer, a blues harmonika megszólaltatásában a fiatal mestertől, akinek szólóját Szász Ferenc gitárrögtönzése követte. A Can't Make You Stay egy kőkemény Chicago- blues, ahogy azt annak idején, öt és fél évtizede Muddy Watersék megteremtették a szeles városban. Az eredeti Pribojszki Mátyás Band lemezen a blues királyának egykori gitárosa, Bob Margolin játszott, a nagysátorban azonban „be kellett érnünk" II. Szász pengetésével. Egy lassú bluesban, a Soul Stealin' Mama c. számban mindketten megmutatták, hogy a lassú tizenkettesekben lehet igazán kiteljesedni, érzelmeket közvetíteni a zenészeknek úgy, hogy a fonalat a közönség is elkaphassa. Mind Mátyás, mind Feri gondoskodott erről. Egy jó kis instrumentális boogie séma után, melyben megint a zenekarvezető brillírozott harmonikáján, a Good Time, Charlie c. funky ritmusban előadott dal következett, melyben Pribo diatonikus (egész hangok fújhatóak - szívhatóan csak) pofagyaluját átcserélte egy fekete kromatikusra (ezzel félhangokat is lehet játszani). A feltehetően Charlis Musselwhite-nak, a jelenleg élő egyik legnagyobb harmonikásnak ajánlott Bobby Blue Bland dalban Mátyás igazán odatette magát, mindent kihozott a kis hangszeréből, amit lehetett. A tavalyi lemez kezdődala, a slágergyanús Memphis Soul-ban a harmonikás, egyben a banda énekese is ez utóbbiban nyújtott ragyogó teljesítményt: a nem könnyű soul-dalban szépen átjöttek énekhajlításai. Epésen jegyezte meg, hogy a londoni BBC műsorán tartja már ezt a számot, de a hazai rádióállomások azonban még mindig tartoznak ezzel.
A fergeteges műsor végét jelezte a Big Fat Mama c. őrületes boogie eljátszása, melyben Pribojszki nem túl sok sikerrel énekeltette meg a nagyérdeműt. Pedig meg is lettünk „fenyegetve": addig nem megyünk haza, míg a refrén nem mennek tökéletesen. A záró szám szokás szerint egy őrületes ritmusú rag és rock keverék volt, melyben a zenekarvezető lendületes éneke és harmonikajátéka (még a When The Saint Marching On-t is belefűzte a rögtönzésébe) uralta a számot. A már említett II. Szász Ferenc gitároson kívül nem szabad megfeledkeznünk Csizmadia László stabil basszusjátékáról, és Molnár Dániel a finomságokra is ügyelő precíz dobjátékáról.

A következő előadó az Amerikába települt blues gitáros-énekes, Little G. Weevil volt, aki két, a blues-rockban évtizedek óta járatos kísérővel, Herr Attila basszerossal és Gyenge Lajos dobossal érkezett a szombathelyi fellépésre. Egy instrumentális hard-rockkal kezdtek, melyben már hallható volt a gitáros „fazonigazítása" is: azaz erőteljesebb nyitás a keményebb, rockosabb megszólalás felé. Új, barna elektromos lapgitárját még nekem sem volt módomban látni: Szűcs ezzel játszotta le műsorának zömét. ( De azért a sárga Epiphone Acoustic is előkerült néhány szám erejéig.) A nagy brit gitár-hero-k, Clapton, Alvin Lee, Rory Gallagher a '60-as évek közepi gitárnyüstölései jöttek elő emlékezetemben, de a hangzás, éppen a shouter- énekkel azért a nagy példakép, John Lee Hooker zenei örökségét idézték.
Már a harmadik nótában elértünk a dramaturgiai fordulóhoz: egy lassú tizenkettes blues következett, annak minden, Amerikában meghonosodott elemével: fülszaggató gitárbevezetés, énekelt rész, elhalkuló, a lélek rezdüléseit áttranszformáló gitárrögtönzés a felső régiókban, suttogó ének, majd hirtelen kirobbanó, maximális hangerővel visszatérő gitárszóló, és ének. A végén félperces coda: ilyenkor szoktak beszólni a lezárást egyre halogató gitárosnak: öld meg!! Ekkor az hátrafordul a dobos felé, és belebólogatva elrendeli a végét a basszgitáros közreműködésével.
A lassú bluest néhány frissebb követte a 2012-es lemezről, közte lódobogás- ütemű countybeütésekkel, hogy az unplugged- rész következhessen. Három dal következett ebben az etapban, mindháromban tökéletesen kijött az a finom blues gitártudás, amely még Lightnin' Hopkinsék hagyatéka az ősi delta- blues időkből, azzal a magas tenorénekkel párosítva, amely az évek múlásával egyre inkább hasonlít a feka énekesek előadásmódjához. Na, ez volt az a koncertrész, amire elmondhatjuk, hogy ezért kapta az elismerések zömét a blueszene otthonában 2013-14-ben Szűcs Gabesz.
Az akusztikus blokkban a dobro ugyan nem került elő, de az üvegnyakgyűrű igen: ragyogó slide-olást hallhattunk ezúttal tőle. A halkabb műsorrész után ismét az elektromos hangszerek bődültek fel, nem is akármilyen bevezetővel: Bo Diddley magáról írt dalát tolmácsolta a rocktrió, annak minden ösztönös lüktetésével együtt. A jellegzetes Diddley-ritmus majd negyedórán át tartó dobogását a 33 éve a hard-rock színpadon folyamatosan jól teljesítő dobos, Gyenge Lajos alapozta meg, hogy azután a közepén egy dögös dobszólóval rá is fejeljen. Zenésztársa, a szakmában ugyancsak öreg róka, Herr Attila szabadon szárnyalva, fantáziadús rögtönzést nyomott le a dobszóló után. Az őrjítő dübörgés után egy Elmore James riffekkel felvezetett shuffle következett Weevil ragyogó gitárrögtönzéseivel, amelyek, meglehetősen hosszú, több „ körben" lejátszott előadásban sem voltak unalmasak. Ehhez a frissességet, a változatosságot persze azért a brit blues gitáriskola játékelemeinek használata is biztosította. Akárcsak az előtte fellépők, egy pergő, gyors rockkal zárt a banda, akik - rendezői utasításra, vagy maguk elhatározásából, nem tudni -, nem jöttek vissza ráadást játszani. Pedig sokáig ütemesen szólt a vastaps!

A blues-est harmadik, a legnagyobb show-t ígérő előadója a reneszánszát élő Hammond- orgona osztrák nagymesterének, Raphael Wressnig and the Soul Gift Bandjének koncertje volt. Mint később kiderült: így is lett. A 38 éves grazi fiatalember mindent eltanult a showbiz tudományából - amerikai útjait is felhasználva természetesen-, amit kell, és olyan műsort produkált, hogy az tökéletesen kielégítette a közönség igényeit. A bandát a zenekarvezető orgonistán kívül a már hosszú évek óta hűséges zenésztárs, a padovai születésű Enrico Crivellaro gitáros, Horst- Michael Schaffer trombitás, Andi See szaxofonos, Alex Deutsch dobos és Sabine Steiger énekesnő alkotta az szerdai bulin.
Az érdekes módon a Laurens Hammond mérnök által 1934-ben megalkotott csodaorgona a jazzben tűnt fel: utolérhetetlen legnagyobb művésze Jimmy Smith volt. Talán a '60-as évek elején történt meg, hogy Booker T. a soul-, és rockzenébe avatta be először, majd az évtized végére szédületes pályát futott be a két szekrénnyi helyet foglaló (a hangszeren kívül van egy hangkeverő láda is, az un. Leslie) billentyűs hangszer, és persze a virtuózait is kitermelte. Három évtized hallgatás után ismét „divatba jött" a hangszer, és a régen a padlásokon otthagyott B 3-as típusokat sorra újították fel. Így történt ez itthon is, ahol Premecz Mátyás varázsol el vele játékával bennünket, és így történt ez „odaát" is, ahol Raphael vette meg a most használt, 1957-ben gyártott modellt.
A közönségigény újra feltámadt, de már más stílusban: a jazz mellett a könnyebben emészthető blues, a soul, és a funk felé ment a képzeletbeli megrendelés, és erre figyelt fel az osztrák is. 23 évesen, 2002-ben már lemezeket adott ki, a 10-es évek közepére pedig már nemzetközi sztár. Szerdai műsorukat is főleg a soul és funky stílus köré építették fel: egyik kőkemény ritmusú dal után folyt ki a színpadról a másik.
A kezdő számban a gitár-, majd trombitaimpro után a mester rögtönzött egyet bemutatkozásképpen, bal lábával hozva a basszust is, így nem kellett keresnünk a basszusgitáros alakját sem a színpadon. Szólója alatt a többiek, a főnököt nézve, ütemre tapsoltak, így akár akartuk, akár nem, a dobogó jobb oldalán felállított orgona mögött bűvészkedő zenészt kellett figyelnünk. A harmadik dalnál aztán bemutatkozott Sabine, a csinos soul énekesnő is. Egy kicsit elgondolkoztatott már a keddi, soul-, és funky -napi koncerteket hallgatva az, hogy hogy a fenébe nem talált a három fellépő soul banda legalább egy ízig-vérig feketeszemű, molett, bongyor hajú, magas szopránon éneklő feka csajt? Romhányi Áronéknak még csak elhiszem, hogy a Szent István körúton nem botlottak bele egy hasonlóba, de az amerikai Jamal Thomasnak lett volna rá lehetősége ugyanúgy, mint Wressnignek is, aki szintén világjáró. Nem mintha hamisan, vagy rosszul énekeltek volna a magyar, holland, vagy osztrák lányok, de azért ennek a zenének a feelingjét igazán csak ők érzik.
A lassú balladát követő Sometimes I Wonder c. funk- számban bizony színtelen volt az ének, ráadásul nem hogy szoprán, hanem igencsak alt hangon énekelt a hölgy. A női blokk után Enrico percei következtek: egy jó ötperces rögtönzésében megmutatta a hallgatónak, hogy a műfajok átjárhatósága ilyen esetben milyen jó zenéket produkálhat.
A kifejezetten nem jazz, hanem erős ütéseivel inkább rock-dobos értő közreműködésével Crivellaro a blues, a jazz, a funk, a rock, sőt a heavy metal stíluselemeit vegyítve generálta a jól megérdemelt vastapsot. Sorra hangzottak el a totál hangerővel felturbózott számok. Raphael időnként kijött a szekrénye mögül, hogy konferáljon, csörgőzzön, reppeljen, vagy épp az orgona tetejére állva jobb lába hegyével gerjesszen hangokat. Hogy azért a vájt- fülűeknek is jusson a jóból, Shaffer és See is betekert egy-egy izgalmas trombita-, ill szaxirögtönzést az orgonahang uralta zenébe.
Az utolsó dalban a hangulat a tetőfokára hágott, mind a hatan a színpadon csörgőztek, hozták a ritmust és táncoltak, így nem csoda, hogy a több mint másfél órás koncert után visszahívtuk őket. Az első ráadás szám, egy soul nóta még nem, de a második, egy jó „csoszogós" shuffle megint csak felturbózta a hangulatot. Mind a négy szólista nemhogy jókat rögtönzött, hanem utána párban állva, a szaxis a trombitással, a gitáros az orgonistával kérdez- feleltetet játszottak úgy, hogy erre visszajött Little G. Weevil is egy jó blues szólót lenyomni velük. A nagysátor közönsége ugyanúgy, mint kedden, egy jó bulizás emlékével tért haza. A blues nap ismét sikeren zárult!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06. 23-án

2017. június 22., csütörtök

ÖRÖMZENE ELEKTRONIKÁVAL A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL SZERDAI NAPJÁN

Újabb szín a Lamantinon: örömzene elektronikával a Lamantin Jazz Fesztivál szerdai napján

 2017.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Aki az eddigi három napon ott volt Szombathely nyár eleji jazz fesztiválján, az elég nehezen tudja összehozni magában a műfaj közös nevezőit: hétfőn (zömében) tradicionális jazz, kedden soul és funky, szerdán pedig igencsak modern jazz szólt. Újabb színt pipáltunk ki az idei Lamantin-kreatívról.
Tegnap volt előzenekar: a szokatlan összetételű csoportot Horváth Cintia- ének, Baris Gábor- altszaxofon, Kováts Zoltán- bőgő felállásban hallhattuk. Az énekesnőnek nemcsak jó hangja, gazdag emocionális kifejezőképessége, színészi adottsága volt, hanem hibátlan kiejtéssel énekelt angolul és portugálul (fado volt a középső daluk), de a szaxis is meg-megcsillantotta nem mindennapi adottságát.

A Pawel Kaczmarczyk Autofeeling Trió a névadó zongoristával, Kuba Dworak- bőgőssel, Dawid Fortuna- dobossal, és Mr. Krime- DJ- vel, aki az elektronikáért és a lemezjátszóért felelt, lépett utánuk a színpadra. A krakkói születésű zenekarvezető, aki alig töltötte be a 30-at, már elismerést vívott ki magának nemcsak Lengyelországban, hanem Európában is. Az ottani 2005-ös Jazz Oscar mellé még kettő díjat kapott Live c. albumáért, 2009-ben, új lemeze, a Complexity in Simplicity kiadása után ugyanezt megismételte.
Általában az Autofeeling Triójával koncertezik, és negyedik tagként hol fúvóst hív maguk mellé, hol - mint azt szerdán is hallhattuk -, kiegészítő zenei forrásokat betápláló DJ.-t. Kaczmarczyk sokakkal együttjátszott, többek közt Zbigniew Namyslowski-val is, és sok- sok zenét komponált, így filmzenéket is. Többféle műsorral járja a világot, melyeket nagylemezei anyagához köt.
Játszik ethno zenét is, de résztvevője volt a shanghai Világkiállításon bemutatott 5 zongorás Chopin előadásnak is. A szerda este éppen a legfrissebb albumáról szólt - melyet természetesen vinyl és CD formátumban megvásárolhatott a lelkes hallgatóság-, és egy filmzenei válogatás volt Henryk Wars és Bromislaw Kaper filmzenéiből DeconstructiON címmel.
Koncertjük első darabját hallva mintha a gépzene vette volna át a kezdeményezést. Mr. Krime, alias Wojciech Dlugos a kottájából, egy odakészített laptopból „olvasta a kottát", s a lemezjátszó tányérját és sok egyéb kütyüt nyomkodva teljesen felkészült a lejátszandó darabokból. De hogy nem mindent beszéltek meg a zenekarvezetővel, az kiderült a felvezető szám után: Kaczmarczyk meglepetéssel vegyes örömujjongással konstatálta Krime úr teljesítményét. Még a második opuszt hallgatva is szkeptikus voltam - lehet, a zongora nem megfelelő hangosításának köszönhetően a technika és a dob túl erősen volt hallható.
Aztán helyrebillent az egészséges egyensúly: Pawel egyre inkább belejött, és hihetetlen örömmel, lelkesedéssel muzsikált, egyúttal irányította, mozgatta társait. Intellektuális zene szólt ujjai alól: a látványos virgázások elmaradtak, a jobb kéz rögtönzésekor sem mindig akkordokat, hanem dallamot játszott a bal is! Néha kortárs zene, néha Chopin- mazurka, néha romantikus ballada, néha jazz-es futamok jöttek ki a zongorán, egy azonban állandó volt: mindig örömmel zenélt a lengyel pianista.
A harmadik szám elején egy kicsit meghökkentünk. Kétféle zongorát hallhattunk egyszerre: egy virtuálisat, majd a valóságosat. A régi és az új, a megszokott és a modern kapcsolódott emészthető harmóniába. Minden darabjukra jellemző volt a ritmus-, a harmónia-, sőt a hangnemváltások sűrű sora, melyet a két, szintén meglepően fiatal zenésztárs kifogástalan módon, profin áthozott. A dobos nem szólózott hosszan, de Dworak egy-egy „hagyományos" bőgőrögtönzését elismerően reagálta le a megtelt Krúdy klub közönsége.
A lírai zongorafutamok, a vonóval hozott bőgőszólók nemsokára extázisig fokozódó, ördögi fortissimo hangorkánba váltottak. Voltak olyan perceim, amikor a múlt, a boldog békeidők - nekem talán az előző századforduló világát idéző - zenei hangulat jött képbe, ill. „fülbe". Talán az utolsók között játszott Something personal-ban dominált jobban a jazz-es hangzásvilág. Az aggodalommal vegyes érdeklődéssel várt DJ szerepét megítélve: nem volt rossz ez a megoldás.
Persze, ha dallamos vokálhátteret, vagy érzelmes szintetizátorszólót közvetített, jobban képbe voltunk, mint mikor zörejeket, beszédfoszlányokat „játszott". Mindenestre együtt lélegzett a zenészekkel, egyfajta individuális munkáját dicséret is illeti. A hangversenyt díjazó, értő közönség aztán sokáig tartó vastapssal hívta vissza a fiúkat egy ráadásra, mely a többihez hasonlóan gondosan megkomponált, többtételes szvit volt, melyben az ottani impresszióit, a pillanatnyi hangulatát, de az egész életfilozófiáját is a billentyűkön keresztül közvetítő Kaczmarczyk elbűvölte ismét a hallgatóságot. Nagyon jó volt őket meghallgatni!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06.22-én