2018. február 22., csütörtök

LADIES AND GENTLEMEN- THE ROLLING STONES

LADIES AND GENTLEMEN- THE ROLLING STONES
Az 1972-es texasi koncertjükről mutattak be filmet Szombathelyen

A ’70 –es évek elején kezdődött a koncertkörutaknak az az új formája- persze a neves, népszerű együttesek esetében-, hogy egy-egy új lemez piacra dobásával, annak promotálása érdekében hangversenykörutat szerveztek egy- egy földrészen. Így történt ez a The Rolling Stones esetében is, amely 1963-65 között a fekete blues-faterok dalainak koppintásának, majd a ’66-67 közötti útkeresés nem túl sikeres periódusa után a legvirágzóbb korszakukban kiadott, sorrendben negyedik korongjuk, az Exile On Main Street népszerűsítésére szerveztek. Az 1968-as Beggar’s Banquet, még Brian Jones szőrmentén való közreműködésével indult be a Jagger- Richards szerzőpáros alkotta blues-alapokra írt kemény rock-hangzású, valamint fülbecsengő akusztikus dalokat megalkotó, őket világsztárra avató harmadik korszakuk. Ebből filmünkbe a Street Figthtin’ Man-t, az azt követő, talán legsikeresebb Rolling albumról, a ’69-es Let It Bleed-ről további négy, míg a ’71-es Sticky Fingers LP-ről szintén három dal vették fel a repertoárba. A ’72-ben a polcokra került vadiúj lemezről 5 dalt bemutatásával lett majdnem teljes a koncert-repertoár.

A szombathelyi Savaria moziban előadott Ladies And Gentleman, - Exile On Main Street c. koncertfilmet Rollin Binzer rendezte, és egyik producere az a Marshall Chess volt, aki a fekete- blues népszerűsítését felvállalta és elsőként népszerűsítette az akkor a legnagyobb, Chess Records nevű társaságával. A film előnye az volt, hogy nem tarkították interjúk, csak a koncertet dokumentálta. De elkelt volna egy kis készülődés-, egy- két városi-, stadion-képsor, környezet-dokumentáció, és bizony, nagyon hiányzott néhány közönség és reakciója- bejátszás. Ami pedig a nemrég látott Stones- koncertfilmekkel összehasonlítva nagyon zavaró volt, az az együttes énekesének túlzott megjelenítése volt. Az időben lett szupersztár Mick Jagger, és talán az ő megjelenésével jött divatba a frontember titulus. De hogy a 80 perces film 80 % -ban csak őt mutassák a kamarák, az azért már túlzás! Az operatőrök azt tették, amit a rendező kiadott: Jagger az isten. Igaz, valóban új rock-sztár született megjelenésével, jellegzetes hangjával, örökké mozgó, vékony figurájával, polgárpukkasztó fintoraival, perverz csípőmozgásával. Azonban sem Martin Scorsese filmjében, de a Hyde Parkiban, és a havannaiban sem kapott ennyire főszerepet Mick, mint ebben a filmben. Az 1972-ben még harmincon javában inneni fiúk az említett filmekben látottakon eltérően szokatlanul fiatalok voltak. Keith Richardsra alig ismertem rá, pedig gitárjátéka, énektudása ugyanaz volt, mint 45 évvel később, de az arcba-vésődött rinocérosz-ráncok még persze nem voltak meg. Ő irányította zenét már most is, Charlie és dobszerkójával szembe állva, hogy a dalrészletek sorrendjét levezényelje. Most is, mint később is, Mick mögött jobbra helyezkedett el, illetve onnan indult és érkezett rövid gitáros kóborlásai után. Talán ami jobban tetszett a fiatal Stonesban, hogy Jaggerrel közösen használták az énekes mikrofonját, amikor Keith kórust énekelt vele. A tercek átütőbbek voltak egymás számára is, mintha azok 10 méterről, a kontroll- hangszóróból jöttek volna vissza. A fiatal új gitáros, Mick Taylor, Brian Jones utóda, még alig töltötte be a húszat, így még nem „szerepelt” a színpadon, „csak” játszott. De nem is akárhogy! A John Mayall Bluesbreakerséből átigazolt zenész, aki ott az Eric Claptont váltó Peter Greent váltotta a szóló-gitáros posztján, újraértelmezte a Stonesban ezt a posztot: ő valóban vezérgitáros volt. Néhány kivétellel minden számban ő játszotta a versek közötti rögtönzéseket. Mint hallhattuk, az egyenrangú gitáros poszt később visszaállt a régi rendbe Ronnie Wood 1974-ös adaptálásával. Jó volt látni ismét az akkor fiatal, most 81 éves Bill Wymant, aki kivált a csúcson a Nagy Bandából, de később még sokáig jó sok ragyogó zenével örvendeztette meg a zenerajongókat Rhythm Kings nevű zenekarával. Zsebkendőnyi területen, mozdulatlanul állt a Kövek között a leginkább kő-arcú a dobostól jobbra, majdnem függőlegesen tartott basszusgitárján ujjaival azonban parádésan varázsolt. Charlie Watts még hosszú, barna haját lebegtette, de dobjátékának pontossága mit sem változott.
Már akkor is feltűnt néhány session- zenész a kíséretben. A tragikus sorsú Bobby Kays jellegzetesen szárnyaló szaxi- szólóival meg-megbolondította a fémes gitár-hangzás egyhangúságát, de fúvóstársát, Jim Price trombitás- pozanost csak egy pár másodpercig láthattuk a rendező jóvoltából, ugyanúgy, mint Nicky Hopkinst, a zongoristát, akit a banda tagjainak bemutatásakor kapott el 3 másodpercre a kamera. A másiknak, Ian Stewart zongoristának, aki a Bye- Bye Johnnyban verte a billentyűket, még ez sem adatott meg.

No, de lássuk, mit játszottak a fiúk texasi Houstonban és Fort Worthban azon a két estén, ahol a koncert felvételeit készítették quadrosound- technikával. Ez a quadrophone hangzás előszele volt, egy jobb, egy bal, egy közép és egy háttér csatornát rögzített a négysávos hangrögzítő. Bizony, néhányszor összeráncolt homlokkal hátrafordultunk a moziban, hogy miért oly hangosan beszélgetnek a hátsó sorokban, mire kiderült, hogy a koncertfilm háttér-csatornája szólt. A Brown Sugar c. őrülettel kezdtek ((1971), majd a Bitch következett ugyanerről a lemezről. A Gimmie Shelter a Bleed-ről (1969) szólt, és ebben már kezdett belemelegedni a banda: Mick Taylor óriási tekeréseit nem hagyhatta ki a kamera sem, ámbár az évtizedekkel későbbi áthangszerelésük színvonalát messze nem érte el az előadás. A Dead Flowers-ben(’71) Mick szólóénekét Keith, a Happy címűben (’72) pedig fordítva, Keith énekét Mick segítette ragyogó vokáljával az említett „közös” mikrofont használva. Az új anyag legsikerültebbnek tűnő dala, a Tumbling Dice már felkorbácsolta a tagok, így a közönség hangulatát is kemény, dögös ritmusával, hogy utána Robert Johnson blues-fater dalát, a Love In Vain-t (’69) adják elő. Szoktam emlegetni, hogy néhány dal az eredetinél jóval színvonalasabban hallható az átdolgozások folytán, így Joe Cocker With a Little Help-je, vagy Wilson Picket Hey, Jude-ja messze túlhaladja az eredetit, és így van ez a Keith Richards gitárfelvezetőjével előadott blues esetében is. A jó öreg Robert mester talán fel sem ismerné dalát, pedig a blues- hagyományokhoz igencsak hűek voltak a fiúk: Taylor első körben slide-ozott, majd az elektromoson is lenyomott egy maradandó rögtönzést, miközben a banda rakta alá a nehéz akkordokat. Akár olcsó slágernek titulálhatnánk a dallamos, countrys könnyedséggel előadott számot, a Sweet Virginia-t, de az még sem volt az. A következő évek Angie-je már abba a kategóriába került. Szájharmonika, akusztikus gitárok, hangzatos vokállal énekelt refrén: kellemes szám, 4/5-ös osztályzat. A lemezen és később a koncerteken is nagy kórussal előadott You Can’t Always Get What You Want (’69) ennek hiányában kissé laposra sikeredett, az új lemez All Down The Line-ja (’72) pedig felejthetőnek. Nos, a Midnight Rambler (’69) előadásánál már fordult a kocka: a közös használatra az erősítő tetejére készített négyszögletes bourbon-os üveg alján nem sok maradt már, mikor belevágtak a dalba. Ismét Keith vonta magához a vezető gitáros címet, amikor a ritmus-, és dallamváltásokkal megtűzdelt, az extázisig fokozódó hangulatot indikáló számot előadták. Hát igen, ezt akkor sem, ma sem tudja senki jobban visszaadni, átadni, hangulatát teremteni, csak ők. Még Mick is hatalmasat rögtönzött szájharmonikáján, nem elmaradva Keith gitár-imprója mögött. Az újabb őrület a nagy tanítómester- ifjúkori példakép, Chuck Berry Bye- Bye Johnny-jának letekerése volt, ismét Keith vezényletével. A két kategóriával gyengébb „új dal”, a Rip This Joint után, melyet csak Bobby szaxiszólója mentett meg, a dögös Rolling- nóta, a Jumping Jack Flash követett, ismét Keith milliók által ismert gitár- riffjeivel tetőfokára hevítve a hangulatot. Az akkor még mindig politikai aktualitását őrző Street Fightin’ Man-nel zárták a koncertet, valamely okból kihagyva az azelőtt, és azután mindig minden koncerten bejáratott ráadás- szám, a Satisfaction előadását.

Akár szereti, akár nem a brit szuper-formációt valaki, óriási élményben van része, ha meghallgatja. Nem megismételhető, nem feledhető koncertélményben, akár 1972-ben, akár 2016-ban cseppent bele a Kövek hangversenyeinek egyikébe. Most, visszaforgatva az idő kerekét, egy korai, fiatal Rolling Stonest hallhattunk. És ez is az összkép része.
Gróf István

2018. január 24., szerda

HAVANNA MOON- A THE ROLLING STONES 2016-OS KONCERTFILMJE

Havanna Moon - A The Rolling Stones 2016-os koncertfilmje
2018.01.24. Gróf István

Hát igen, a Vasfüggöny! Ez volt az első dolog, ami átvillant az agyamban, amikor a Savaria Mozi valamelyik jó ízléssel megáldott vezetője által már több éve futtatott téli koncertfilmek sorozata idei első filmjének kezdő kockáit néztem.
A mostani fiatalság nem tudja, csak ha elmeséljük, hogy ugyanolyan elérhetetlen vágyálom volt nekünk is az „átkosban" egy akkor a slágerlisták élén tanyázó együttes, énekes élő műsorban meghallgatása, mint a kubaiaknak tavalyelőtt. Már lecsengett a beatlázadás, a tetőzés után volt a rhythm & blues londoni forradalma, de még a hippi lázadás kitörésével egyidőben kaptuk meg '67-ben a Spencer Davis Group, vagy a Nashville Teens meghallgatásának lehetőségét, majd néhány többit is, persze kiskanállal csöpögtetve. A hírre, hogy az Animals a lengyeleknél járt '65-ben, az irigységtől majd elsárgultunk. Na és a Rolling Stones: '73-ban Zágrábban léptek fel a régi tábor országai közül elsőnek - melyről a hazai mezőgazdaság mély bugyraiba elmerülve nem is tudtam - de '82-es bécsi fellépésükre sem kaptam volna útlevelet. 16 éves korom óta vagyok a mai napig a Kövek hűséges rajongója, és 1990 nyaráig várnom kellett arra, hogy a bécsi Práterben élőben meghallgathassam őket, 1995-ig pedig arra, hogy Magyarországra is eljussanak.

No, de vissza a Paul Dugdale által rendezett koncertfilmhez, a The Rolling Stones - Havanna Moonhoz: 58 kamion hozta az 500 tonnányi cuccot, 21 napig tartott a szerelés, hogy aztán a majd félmillió kubai részese legyen a Nagy Eseménynek. Egyáltalán nem volt fölösleges a koncert előtt bejátszott rövid interjú a 4 zenésszel, melyekből megtudhattuk, hogy a 2016. március 25-én megrendezett buli eredetileg 5 nappal korábbra lett tervezve, de mivel Obama elnök történelmi látogatása aznapra esett, így azt el kellett tolni. Keith Richards büszkén jegyezte meg: koncertünk bekonferálását az amerikai elnök tette meg. Majd elkezdődött a koncert: mint eddig is, rendes hangerővel, jó sztereofóniával, párnás fotelekben hátradőlve hallgathattuk azt, ami egy élő koncerthallgatáshoz képest igazi kényelem.
A fiúk belecsaptak a húrokba, mindjárt elsőként a Jumping Jack Flash dögös akkordjaival szántották fel a pódiumot. Két év telt el azóta, amikor az 50 éves jubileumi szülinapi koncertjüket játszották Londonban, és amelyet láttam szintén a szombathelyi Mozi jóvoltából. A 70 éves zenészekből (Mick, Keith) 72 lett, a 73 évesből (Charlie) 75, de nem öregedtek, nem ráncosodtak, fizikai kondijuk irigylésreméltó: egyszálbélű, vékony srácok most is, a „csak" 69 éves Ronnie-val együtt. Talán Daryll Jones, a fekete basszusgitáros szedett fel néhány kilót, Chuck Leavell, a billentyűs őszült tovább rohamosan amellett, hogy a vokalista lányt kicserélték, és Bobby Kays halála miatt is más szaxizott a háttércsapatban. A másodikként játszott '74-es keltezésű örök koncert- standard, az It's Only Rock'n'roll után egy ritkán játszott későbbi dal, a '87-es Babylon albumról a kissé misztikus, gospeles hangvételű Out Of Control c. számuk következett, igazán érzéki előadásmódban, ragyogó ének- és fúvóskórusokkal. Utóbbit Tim Ries és Karl Denson szaxofonosok képviselték.
Az egyetlen, a Dankó-kívánságműsorokban visszahallható Stones-sláger, az Angie előtt - melyben Keith akusztikus gitárral kísérte Mick érzéki énekét-, a frontember spanyolul üdvözölte az előtte az éjszakai sötétben összegyűlt, öngyújtóval némi világot teremtő félmilliónyi kubait. Biztosan betanulta - gondoltam először-, majd leesett a tantusz: Bianca, Jagger első felesége nicaraguai származású, és nem igaz, hogy végig csak angolul diskurált spanyol anyanyelvű arájával. A profin felépített stadionkoncert - ebben a Rolling Stones vethetetlen - dalai tovább gördültek. Ámbár az abszolút profizmus lerítt a színpadról, minden mozdulat, effekt, fény- és hanghatás be volt programozva, a zenészek lelkesedése, egymásra kacsintása, egymás biztatása, elégedett mosolya nem volt előírva: az belülről jött. Ez a Stones óriási fórja a versenytársakkal szemben: érző emberek maradtak, akik nem pózolnak, csíz- mosolyognak fölöslegesen, és a másoknál tettenérhető unott önteltség sem jellemző rájuk.
A Paint It Black-et stílszerűen csupa feketében énekelte-zenélte a banda, majd a Honky Tonk Woman következett durva dobjával, smirgli gitárriffjeivel. A dal közepén a hangszerszólók közül mindenképpen Chuck Leavell-é a pálma: két kör imprója a honky tonkra hangolt zongorán felejthetetlen zenei élmény volt. Majd a Stones- koncertek egyik kihagyhatatlan eleme következett: Mick átadta a szólóénekesi posztot a banda sokat próbált gitáros legendájának, Keithnek, aki az egyik legjobban sikerült lemezükről, a '69-es Let It Bleedről énekelte-dörmögte el reszelős hangján a You Got The Silver c. sajátját. Hál' Istennek, maradtunk ennél a lemeznél, még további három szám erejéig: Keith magánszámát a Midnight Rambler követte. Az, ami elmondható egy Rolling koncertdalról, az erre mind ráhúzható. Mick jó pár kilométert futva énekelt, ugrált-rángatózott-hadonászott, miközben minden hangot érzékletesen tolmácsolt mikrofonjába. Elképesztő, hogy egy deka fölösleggel sem rendelkező énekes-harmonikás (mert ezt a hangszert is gyakorta használta, és ragyogóan játszott rajta! ) hogy tud 72 évesen ennyit teljesíteni fizikailag úgy, hogy el sem fárad. Mert a koncert után lihegő-fujtató énekessel készített interjúk során ez nem kézenfekvő. Keith színes fejpántjával, Antillák- mintás ingében, másfél méteres zörgő láncaival, roggyantott térddel pöckölte-pengette óriási karmozdulatokkal gitárját. Charlie, az (akkor) 75 éves dobos szálfaegyenesen ült dobjai mögött, és adta a banda alá az alapokat. A jó ég tudja, hogy a dobokat a verőkkel simogató Watts mester hogy tud ilyen kemény hangzást visszaadni. A banda legfrissebb tagja (1975 óta az), a szintén „gyűrött-arcú" Ronnie Wood is részese volt e nem mindennapi shownak: ő sem állt egyhelyben, begitározta a teret, és közben nagyokat tekert, így a Rambler-ben is volt egy emlékezetes szólója, mely hozzájárult az extázis eléréséig színpadon-nézőtéren egyaránt. A jó negyedórásra sikeredett blues- átdolgozás után megint nem az ülve hallgatásra megírt-előadott Gimmie Shelter c. téboly-dal jött. Jagger csillagos ötösre vizsgázott énekből, és az új vokalista lány, a csinos Sasha Allen, aki duót énekelt vele is, csak azért kapott szimpla ötöst, mert kevésbé volt hangosítva vokalista társával, Bernard Fowlerrel együtt. Dögös zene, őrült ritmusok, egy kis bújtatott szexualitás - ez lehetne a szám mérlege.
Csak egy évet kellett visszalépnünk a sikertörténetben ahhoz, hogy a Sympathy With The Devil c., szintén extázisba hajtó őrületet meghallgassuk. Mick egy mohácsi busójárásban használatos vörös bundában énekelt, Keith egy Chuck Berrytől ellesett guruló- hömpölygő gitárrögtönzéssel válaszolt, Charlie rezzenéstelen arccal püfölte a bőröket, Ronnie pedig egy időre még a gitárját is elvesztette. Hát persze, ez volt a koncert záródarabja. A visszataps után az ottani Entrevoces kórus segítségével adták elő a finoman, lágyan kezdődő, de Stones-os hagyományoknak megfelelően bekeményedő, bedurvuló opust, a You Can't Always Get What You Want címűt.
A ráadás utolsó száma - immár 50 éve, megszületése óta - a csapat himnusza, a Satisfaction volt, ahol a zenészek és az énekes ismét tartalék erejüket bevetve dobták be magukat.

A film nagy előnye, hogy a rendező (ő rendezte a Hyde Parki- koncertfilmet is) elsősorban a zenével foglalkozott, minél hűbb módon láttatta az eseményt, nem egyénieskedett. Az operatőrök tették a magukét, a bandatagok között egy- egy ellesett bíztató mosolyt ugyanúgy megörökítettek, mint egy- egy csinos lányarcot a hozzátartozó, bikinibe- trikóba csomagolt formás cicik kíséretében.
Sokszor halljuk más, korban előrehaladott rocksztárok esetében, hogy ez lesz az utolsó, a búcsúkoncertjük (vagy hogy ez lesz az utolsó búcsúkoncertjük... - a Szerk.). Jaggerék nem mondanak ilyet. E filmre vett koncert után, amely egy nagy latin-amerikai körút állomása volt 2016-ban, tavaly, 2017-ben ismét a közönség előtt játszottak Európában. Nem lepne meg, ha az idén is arról olvashatnánk, hogy mikor és merre fognak fellépni. Azaz, örülnénk neki!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.01.24-én

2018. január 19., péntek

RÖFÖGŐ MALACOK A SZERDA ESTI AKUSZTIKON

Röfögő Malacok a Szerda Esti Akusztikon -
Grunting Pigs koncert a Sportházban
2018.01.19. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Idén is folytatódik a sportházaulában a 2015 novemberében elindított, zenei stílusokon átívelő akusztikus fülsimogatás, a Szerda Esti Akusztik. Az idei évet egy különleges duó, a Grunting Pigs blues-szeánsza nyitotta, a közösségi térbe csábítva a Lamantin Klub és az ’Akusztik’ törzsközönségét. Az előrelátható volt, hogy a tekintélyes méretű lépcsőház akusztikailag nem ad olyan tökéletes zenei élményt, mint a kisebb klubbok, de a „teltaulás” koncert így is tenyérpirosítóra sikeredett.
Egy korábbi beszámolómban említettem, hogy Pribojszki Mátyás, a hazai szájharmonika- játékosok egyik legnevesebbje leginkább a Budapest - Balatonalmádi (lakás) - Békéscsaba (szülőváros) háromszögben mozog (ahogy Berki Tamás a Mende-Sülysáp vonalon ;) - a Szerk.), de gyakori koncertkörútjai alkalmából sűrűn felkeresi a vasi megyeszékhelyet. Így történt ez szerdán este is, amikor nem az „erősített" Pribojszki Mátyás Banddel, hanem kamaraformációjával, a Grunting Pigs-szel látogatott el Szombathelyre. Az unplugged csapat másik tagja a vele hosszú évek óta összeszokott zenésztársa, Szász Ferenc gitáros volt.
A blues műfajában a múlt század '20-as, '30-as évek elején a blues, a jazz, az esztrád még nem különölt el egymástól: az amerikai feketék zöme nagyrészt ezt játszotta. Aztán az éneklő blues-faterok a vidéki, más nevén a country-, avagy földrajzilag behatároltan a Mississippi- blues divatba hozásával elterjesztették e műfajt szerte Amerikában, ahol akusztikus hangszereikkel magukat kísérve, leginkább közvetlenül a hallgatóság előtt zenéltek. A hanglemezek, majd a '30-as évek végétől a rádiók műsorszórása besegített e csodálatos zene elterjesztésében, de az '50 es években, mikor a blues már a fekete munkások sokaságát felszívó nagyvárosokba került, még mindig a bárokban, a csehókban, az utcasarkokon előadott zene hallgatása volt a megszokott. De ekkor már elektromos erősítéssel, hogy jobban hallhatóak legyenek. Ez már a városi, avagy fővárosáról elnevezve, a Chicago- blues korszaka volt.
Nos, a Grunting Pigs ebből a három meghatározó korszakból, a '20-as évektől a '60-asig állította össze repertoárját. A különböző műfajok bemutatása nemcsak színessé tette a produkciót, hanem alkalmat adott a művészeknek arra, hogy kiváló, sokrétű hangszertudásukat is bemutassák. Egy instrumentális country- blues boogie-val kezdtek, e műfaj kiemelkedő duója, Sonny Terry & Brownie McGhee stílusában, majd két későbbi, keményebb urban blues-zal folytatták, e korszak legnagyobbjának, a Muddy Waters bandájában harmonikázó Little Walter számával. Mátyás, aki vezette, konferálta is műsorukat, megemlítette a Cadillac Records c. blues-történeti filmet is, mely az akkori legelső és legnagyobb, a Chess lemezkiadó és sztárjai munkásságát elevenítette fel. Szerintem sem csak a műfaj elkötelezettjeinek ajánlatos a letöltése.
A következő dalnál Matyi elővette fehér kromatikus (az oldalán billentyűvel ellátott, így „tiszta" félhangokat is megszólaltatni képes) harmonikáját, mellyel a nehéz, bonyolult dallamfelvezetés után káprázatos improvizációjával lepett meg minket. Majd jazz következett: Ray Charles sodró lendületű swing-je, az Ain't That Fine, Pribó énekével, és Feri szédületes rögtönzésével kiemelten, ahol utóbbi az éneket gitárja mély húrjain mintegy bőgő-szólammal kísérte. Majd ismét egy zenetörténeti ritkaság, Arthur Credup bluesfaternek a rock'n'roll előfutára, a That's alright c. száma következett, mely dalt később Elvis Presley tette hallhatatlanná.
Hogy a saját dalok se maradjanak ki a koncertről, a legutóbbi, My Stories c. nagylemezükről egy dögös boogie-t, a Big Fat Mama címűt adta elő a duó, Mátyás bravúros harmonikafutamai mellett. Bessy Smith, a jazz és blues koronázatlan királynőjének Tain't Nobodys Business If I Do c. dalával majd egy évszázadot léptünk vissza az időben (1923-as eredetileg). De Pribojszki nem hátra, hanem előre lépett: szokásos, a közönség soraiba tett leruccanását ennek a dalnak előadására időzítette, még a jegypult mögé is bekukkantott herflije fújása közben. Kár, hogy a technikai háttér nem volt biztosítva ehhez: ámbár halványan hallatszott a hangszere hangja, bizony, a megszólaláshoz hordoztató mikrofon kellett volna, ami nem egy teljesíthetetlen követelés napjainkban. A színpadon való zenélésnél is kellett volna a levehető, mozgó mikrofon programjuk tökéletesebb előadása miatt.
Majd ismét a mába kerültünk vissza Pribojszki barátja-zenésztársa, Ripof Raskolnikov It's Not Easy c. kőkemény blues-ának eljátszásával. A blues herflizés másik óriásának, az erősített harmonikázás úttörőjének, Big Walter Horton-nak Need My Baby c. számában durván, keményen szólt az öblös, mélyen gurgulázó tízlyukú, megint csak egy más hangzást bemutatva. A színes palettát még jobban szélesítő három dal, egy felejthető Bee Gees ballada, egy talpalávaló country-dal és egy nagyívű tangó elharmonikázása után a Röfögő Malacok duója aztán ősi ellenségéhez, a vad kutyához fordult, egy vérbeli Elvis-rock'n'rollhoz, amely alatt Pribó másodszor „támadta le" a közönséget. Ezúttal a széksorok után a bárpult felé vette útját, és a pohárban harmonikázás showjával szórakoztatott el bennünket.
A majd 100 perces koncert Albert King I'll Play The Blues For You című örökzöldjével zárult. Reméljük, hogy az öreg Albert tanácsát meghallgatva még sokszor fog nekünk Szombathelyen bluest játszani Pribojszki Mátyás!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.01.19-én

2018. január 9., kedd

BEMUTATKOZNAK A JAZZMA. MUNKATÁRSAI: GRÓF ISTVÁN

Bemutatkoznak a JazzMa.hu munkatársai – Gróf István (Sárvár)
2018. január 09., Maloschik Róbert

A www.jazzma.hu munkatársait bemutató sorozatunk mai vendége: Gróf István. István több mint 4 és fél éve dolgozik nekünk! Első írása 2013. május 3-án jelent meg nálunk: https://www.jazzma.hu/hirek/2013/05/03/jazz-sarvarrol/

1) Mikor és hol születtél?
1949 – Budapest.

2) Mikor kezdtél jazz-zel foglalkozni?
Én voltam a családban a bluesos, az öcsém, Gróf Zoltán a jazzes. Ő a jazz- konziba járt, trombita-szakra, különböző formációkban játszott, a Deák Big Bandtől ifj, Rátonyi jazz combóján keresztül a Tomsits távozása utáni Stúdió 11-ben való szereplésig. 1983-ban aztán nagyot lépett: azon kevesek között van, akik nem kalandvágyból, hanem szakmai továbbfejlődés miatt választották Amerikát új hazájukként. Most is ott él, és ez a zene a megélhetési forrása ma is. De 100 szónak is egy a vége: ő jobban hatott rám zenei ízlésében, mint én őrá. A ’80-as évektől hallgatok, a ’90-es évek óta gyűjtök jazzt, az ezredforduló óta járok koncertekre is.

3) Mikor költöztél Sárvárra?
1968-ban, 19 évesen kerültem el Pestről. 1974 óta, 44 éve Sárváron lakom.

4) Milyen stílust/stílusokat kedvelsz?
A legelejét (ragtime, dixieland) és a legvégét (kísérletező free) kivéve mindent, az MJQ-tól a bebopon és a cool-on keresztül a fusionig.

5) Mikor kezdtél jazzlemezeket gyűjteni? Jelenleg hány LP-d és CD-d van?
1974-től gyűjtök, 960 CD-m, 330 vinylem van most, zömében blues, jazz és prog-rock.

6) Hol jelent meg az első cikked?
Sárváron Markó Péter művház igazgató-helyettes szervezte-szervezi a jazzkoncerteket. A „Valami jazz” sorozat 2010-es kezdő, júniusi előadása a Michael Mussillami Sextet koncertje volt, és előtte arra kért, hogy tudósítsak róla a www.lathatattlansarvar.hu helyi kulturális portálon. Mivel elégedettek voltak az írással, 2012-ben, ’13-ban is folytattam, és folytatom ezt a tevékenységet a mai napig Sárváron. 2014 júniusában Büki László, a szombathelyi vaskarika.hu zeneileg tájékozott főszerkesztője kért fel, hogy ne csak a csütörtöki blues napokról, hanem az egész heti Lamantin Fesztivál eseményeiről is tájékoztassak. Ez a munka azóta, immár 4 éve folyamatosan megy.

7) Szerinted azóta hány publikációd jelent meg napjainkig?
Összeszámoltam - mivel 4 éve blogot is „üzemeltetek” (grofistvan.blogspot.hu), és azon feltüntettem a publikációimat-, jazz tárgykörben 13 cikk a www.lathatatlansarvar.hu, tavalyelőtt óta új nevén, a www.sarvarikum.hu portálon, 22 cikk a messzebb kitekintő Vas megyei kulturális portálon, a www.vaskarika.hu-n, 10 cikkem a jazzma.hu-n, és 4 cikk a www.bluesvan.hu oldalon.

8) Hogyan kerültél kapcsolatba a JazzMa.hu-val?
Tudtam, olvastam a jazzma portálról, így ’13 áprilisában az azóta is működő Eastern Boundary koncertjéről készült beszámolómat -„Jazz-est New-Yorkiakkal és szentendreiekkel”- elküldtem Neked, és azt leközölted. Ezt hamarosan követte az Arctika- Bryson Barnes-szal, majd ’14-ben az NU Band, ’15-ben az érdekes orosz The Second Approach, ’16-ban pedig a Grencso Kollektíva koncertjeiről megjelent publikációim leközlése. A Lamantin Fesztiválra tudósítót küld a jazzma, így, a 2015-ös Syrius Legacy koncertjének beszámolója kivételével a nyári események ott nem, „csak” a vaskarika oldalain jelennek meg. De a Lamantin Klub egyéb rendezvényeiről, mint pl. a Borbély Mihály Polygon, avagy a Mentorok és tanítványok, azaz a MJSZ által zsűrizett, az év fiatal jazz-zenészeinek fellépéséről írt idei publikációm megjelentek nálatok is. Érdekes módon a 2013. augusztus eleji, „fű alatt” megrendezett Garbarek koncert Gurtu-val elkerülte mindenki figyelmét, így én tudósítottam, ezúttal direktben a fertődi kastély-kertben megrendezett izgalmas eseményről.

9) Eddig milyen típusú cikkeid láttak napvilágot Magyarország piacvezető jazzfelületén?
Két kivétellel -a Kéknyúl „Crowed Universe” CD-jének lemezkrikája, és a Ráduly Misivel készült interjú- koncert beszámolókat adok közre. Ez áll közel hozzám. A napokban a „háttérben” zajló szakmai eszmecserék folytán elhangzottakhoz hozzáteszem azt, hogy igenis -szem előtt tartva azt, hogy a produkciót egyben kell látni, és láttatni a publicistának- az összbenyomás legyen egyéni, ítélete lehet szubjektív, és ha színesíti netán nem szigorúan a tárgyhoz szorosan köthető témákkal, az egyáltalán nem fölösleges.

10) Ha a szigorú főszerkesztő (it's me, you know!) engedélyezné, lenne-e kedved valami újdonsággal jelentkezni 2018-ban?
Ha a sárvári és részben a szombathelyi jazzéletről is tudósítok- ez elegendő feladat számomra!

megjelent a www.jazzma.hu portálon 2018.01.09-én

2017. december 21., csütörtök

A SÁRVÁRI REFORMÁTUS DALÁRDA ELŐADÁSA 2017 ADVENTJÉN

A SÁRVÁRI REFORMÁTUS DALÁRDA ELŐADÁSA 2017. DECEMBER 21-ÉN SÁRVÁRON , A POSTA- TÉREN
A negyedik éve megrendezett Posta-téri adventi koncert- sorozaton a Református Dalárda a Reformáció 500 éves évfordulójára emlékezett dalai választásával. Tagok (b>j: Dohi János,Duszkó Pál, Sánta Barbara, Szentgyörgyi László, Gömbös Gyula, Gömbös Gyuláné Marcsi, dr. Márkus Antal, Szentgyörgyi Annamária, Grófné dr. Kerekes Enikő, Tárczy Dániel, Szilvási Terézia, Csapai Dénes, Nagy Péterné Erika, Nagy Péter. A zenekar:(b>j) Dohi Zsolt: hegedű, Kóta Pál: koboz, ének, Gróf István: kajun, gitár, furulya, ének.

Tinódi Lantos Sebestyén: Seregek közt...
https://www.youtube.com/watch?v=krV16WxyTM0&t=10s


47. zsoltár: No, minden népek..+ Szenczi Molnár Albert: Uraknak ura
https://www.youtube.com/watch?v=xAPlQXzv0S8


68. zsoltár: Hogyha felindul az Isten+ 475. zsoltár: Imádkozzatok és buzgón...
https://www.youtube.com/watch?v=j72xX95UR5A&t=136s


Debreceni Szappanos János: Militaris Congratulation
https://www.youtube.com/watch?v=70wx54I0bs4&t=30s

2017. november 20., hétfő

BESZÉLGETÉS JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD ZENEI SZAKÍRÓVAL SÁRVÁRON

BESZÉLGETÉS JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD ZENEI SZAKÍRÓVAL A ZENE VILÁGNAPJÁN SÁRVÁRON, 2017.10.02-ÁN ESTE A NÁDASDY-VÁR DÍSZTERMÉBEN

fotók: Tóth Zoltán, Jávorszky Béla Szilárd, Gróf István
GRÓF ISTVÁN: Jó estét kívánok. Szeretettel köszöntöm a hallgatóságot a Zene Világnapján. Tudvalevő, hogy 1975-ben Yehudi Menuhin javaslatára az Unesco a Zene világnapjává fogadta el október 1-ét, azaz a tegnapi napot. Ezt világszerte, Magyarországon, és itt, Sárváron is többé- kevésbé megünneplik. Nálunk általában a zeneiskola szokott koncerteket szervezni. Az idei év azonban rendhagyó lesz, hiszen a zenével való kapcsolatot egy beszélgetés állítja most a középpontba. „ A társadalom lelki szerkezete leolvasható építkezéseiből, a társadalom lelke benne lüktet muzsikájában”- idézem Molnár Antal zenetudós közel 100 éves gondolatát, mintegy rávilágítva a zene hatására. A mai beszélgetés vendége Jávorszky Béla Szilárd, akit szeretettel köszöntök (taps). 1965-ben született, mindössze 52 éves. 1991-ben, alig 26 éves korában megírja doktori disszertációját zeneszociológia tárgyában a Közgazdasági Egyetemen. Azóta zenei újságíró, könyveket ír. Ahogy a helyi televízió beharangozójában is említettem, a múlt század ’50-es éveitől a hazai zenetörténelemről publikált- publikál: írt a rock-, popzenéről, a folk-zenéről, a jazzről, és születőben van a hazai kortárs zene történetének könyve is, azaz mindenfajta zenében otthonosan mozog. Régi szokásomhoz híven a vendégem egy, a munkásságára jellemző idézetével kezdek, amely így hangzik: ”Egy kritika tárgya egy hosszabb- rövidebb ideje óta zajló művészi folyamat kiragadott, vagy kitüntetett pillanata. Vannak előzményei, lesznek következményei, része az aktuális egésznek és a színtérnek. Szerintem egy műről legfontosabb az összbenyomás. Lehet egyes részletekre rávilágítani akár pro, akár kontra, …a produkciót egyben kell látni és láttatni. Az ismertetésnek az a célja, hogy képbe hozza az olvasót”. Talán ez Béla ars poétikája is, és hasznos útravaló azoknak, akik ezt a műfajt- köztük jómagamnak is- művelgetik. Át is adom a szót Jávorszky Bélának.
JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD: Ha megengedik, leülök, és hogy ne kelljen kiabálnom. Jöjjenek közelebb!
G. I.: Első kérdésem: milyen zenei gyökerekkel rendelkezel? Tanultál-e zenét? A családban volt-e a zenélésnek valamiféle hagyománya?
J. B. SZ. : Nem, a családomban ennek nem volt hagyománya. Nagyon kevés zenei hatás sem ért odahaza. Apámnak sok Koncz Zsuzsa lemeze volt, de, mint kiderült, elsősorban azért, mert tetszett neki, mint nő. Ő az irodalom téren mozgott: műfordító. Finn és svéd nyelvről fordít regényeket, verseket magyarra, és viszont, svédre és finnre is. Tehát zéró volt a zenei hatás, sőt, nem is nagyon örültek neki, hogy a zenével kezdtem foglalkozni. Autodidakta módon tanultam meg gitározni, és amikor lehetőség lett volna intézményes keretek között művelni, ezt nem támogatták. De ezért nem haragszom rájuk! A zenei élményeim, a zenei gyökereim tehát a környezetemből jöttek, a haveri körből. A ’70-es évek közepéről beszélünk, amikor először Beatlest hallottam, Rolling Stonest, Abbát, Boney M-et. 10-12 éves koromban a házibulikon szóltak az ilyenek. De hát ez még egy más világ volt. A jelenlévőknek nem kell különösképpen ecsetelni azt, hogy milyen nehéz volt akkoriban hozzájutni a lemezekhez. Volt egy barátom, osztálytársam az általános iskolában, akinek külkereskedők voltak a szülei, és minden ilyesmit meg tudtak hozni Hollandiából. Emiatt viszonylag up to date tudtam lenni.
G. I.: Játszottál zenekarokban?
J. B. SZ. : Nevesincs gimis gitárzenekarok voltak ezek. Mivel a társaim közül sokan jártak zeneiskolába, megtanították nekem az akkordokat. Akkor még aránylag olcsón lehetett gitárt venni, főleg a csehszlovák gitárok voltak forgalomban. Egy idő után volt Vermona erősítőm is, és ezek már rendesen meg is szólaltak. A Toldy gimnáziumba jártam, amely a Vár tövében van. Ide járt Török Ádám is, igaz, egy kicsit korábban, mint én, de Zalatnay Sarolta is, ha már a beat- mozgalom kezdetéről beszélek. De ide járt a Berkes Gábor is, az Első Emelet billentyűse, meg a Kormos János, aki remek jazz- gitáros lett. Szóval amatőr hard-rock zenekarokban játszottam. Nekem egyébként az alapélményem a rockzene, annak is keményebb változata. A szocializációm egybeesik a csöves kultúra fellendülésével. Nem tudom, mennyire emlékeznek rá: ennek a szubkultúrának nem sok köze van a hajléktalanokhoz. Ez inkább egy társadalomból kivonuló, kicsit poszt-hippi ifjúsági mozgalom. Kedvenceimet, a P. Mobil, a Hobo Blues Band, sőt, a Mini együttest is ez a generáció emelte a magasba. És persze a Fekete Bárányok koncert ’80 augusztusában a Hajógyári Szigeten. Ezek voltak a meghatározó élményeim. Majd ahogy idősödött az ember, úgy tágult a horizont. Sok olyan zenéről, amelyeket egykor „eltoltam” magamtól, kiderült, hogy egyáltalán nem rosszak. Fiatal korunkban nyilvánvalóan radikálisabban gondolkodtunk bizonyos dolgokról. Például 14-15 éves korunkban a Bergendy együttes neve szitokszó volt: elképzelhetetlennek tűnt, hogy velük bármilyen szinten foglalkozzunk. Nekem a Sajtból van a hold jelentette őket akkor, de később rájöttem, hogy vannak jó kis funkys, fúvósokkal meghangszerelt számaik is. Bergendy Pista egyébként nagyon képzett zenész, korszakokat átívelő karrierje jó példa erre.
G. I.: Ez a kamaszkori élmény-megőrzés nálam is nyomon követhető volt: egy fél generációval idősebbként 1964-65-66-ban Atlas, Liversing, Bajtala- bulikra jártunk, és ez a zenei élmény adta a máig tartó érdeklődésemet ebben az irányban. Az ember életében ez a legfogékonyabb korszak. No, de jöjjön a következő kérdésem: Hogy kezdtél el írni? Hogyan jöttél rá, hogy elfogadják az írásaidat, hogy jól fejezed ki magad, stb.? Hol, hogyan és mikor kezdődött az írói, újságírói, publicista pályád?
J. B. SZ. : Soha nem tanultam újságírást. Közgazdasági egyetemet végeztem 1989-ben, de sohasem gondoltam, hogy közgazdász leszek. Igazából édesanyám vágyát teljesítettem azzal, hogy diplomát szerezem, mivel ő munkáscsaládban nevelkedett, édesapám pedig, akit kispolgárnak tituláltak az ’50-es években, szintén nem végezhetett egyetemet. Az akkori oktatási paletta nem volt olyan színes, mint ma. Volt az ELTE, a Műszaki Egyetem és a Közgáz, kiegészítve az orvosival, és a művészeti főiskolákkal, azaz nem volt nagy a választék. Sem a „köldöknéző” eltésekhez, sem a túl direkt műszakisokhoz nem fűlött a fogam, így maradt a Közgáz. A matek és a töri jól ment, így elsőre felvettek. Ezt el is végeztem. Jó volt ez azért is, mert két nyelvet, az angolt és a franciát megtanultam úgy, hogy szerencsére az oroszt már nem kellett választani akkor. Két nyelvvizsgával már könnyebben lehetett mozogni. A zenét csak hallgattam, eszembe sem jutott, hogy írjak róla. A rendszerváltozás hajnalán rengeteg új utazási iroda nyílt: elmentem az egyikbe idegenforgalmi referensnek, miután egy szaktanfolyamot elvégeztem. Képesített idegenvezető vagyok jelenleg is. Vittem ki csoportokat például Törökországba, meg utakat szerveztem.
Ja, bocsánat, egy logikai szál kimaradt: az egyetemen volt szociológia szak is, így a diplomám zeneszociológiából írtam. Amit aztán továbbfejlesztettem egyetemi kisdoktori disszertációra. Akkor még hármas szintű volt a doktori rendszer, így én továbbképzések nélkül, bizonyos szigorlatok letétele, és nyilvánvalóan a disszertáció megírása után megvédtem ezt. Ezeken a procedúrákon átesve a doktorimat megszereztem, és ezután kerültem a Magyar Rádióba, szintén véletlenszerűen. Nem tudom, Göczey Zsuzsa nevét ismerik-e? Az akkori 3. műsoron szombat délutánonként volt egy jó műsora, a „Lemezbörze helyett”, melyben sokféle jó zenéket adott le munkatársaival egyetemben. Ezeket a ritkaságokat fel lehetett venni magnóra is, ami akkoriban igen nagy szó volt. Tehát bementem Göczey Zsuzsához, és a doktorihoz kértem segítséget. A beszélgetés során pedig felmerült, hogy a Doors együttes életmű-adását szívesen megcsinálnám az akkor futó életmű- adás-sorozatok keretében. Megvoltak nekem a Doors lemezek, vinylen az összes LP, így 1990-ben csináltam egy 10 részes Doors sorozatot a Magyar Rádióban úgy, hogy a hónom alatt vittem be a lemezeket. Akkor nagyon jó átjátszási díjat adtak ott: 140 Ft volt egy lemezre vetítve, és ha négyszer lejátszották ezt a rádióban, egy 600 Ft-os lemeznek visszajött az ára. És Zsuzsával folytatódott a munka: a Rockújság adásában riportokat készítettem, majd tanácsolta, hogy az Ifjúsári Rádióban vállaljak feladatokat. Az „Ötödik sebesség” c. műsorban megtanultam a rádiós szakmát, megtanultam a szerkesztés, a vágás (ez akkoriban orsós magnókkal történt, és a véglegesített szövegrészek felhasználása a megvágott magnószalagok összeragasztásával történt!) munkafolyamatait. Többek között Albert Györgyivel, Gellért Andrással, Fiala Jánossal, és Neumann Gáborral dolgoztam együtt. Ez egy mainstream rádióműsor volt, de én már akkor kulturálisabb érdeklődésű voltam.
Egyszer az egyik anyagomat nem úgy adták le, ahogyan azt én szerettem volna (túlságosan megvágták), ezért megírtam napilapba való interjúnak, majd bementem vele a New York palotába, ahol a II. emeleten volt a Magyar Nemzet, a III.-on a Magyar Hírlap szerkesztősége. A Magyar Hírlapnál leraktam Mészáros Tamás elé, - aki fogadott engem- az írásomat, mondta, hogy majd elolvassa. Elolvasta, majd a következő számban, az Ahogy tetszik- ben - ez a Magyar Hírlap kulturális melléklete volt- megjelent. Elkezdtem nekik írni. Így kerültem az újságírói szakmába, hogy nem végeztem el semmit. Közben elindult az Új Magyarország. Én mindig apolitikus voltam, nem foglalkoztatott az, hogy ezek a lapok milyen irányultságúak voltak. A Magyar Hírlap az akkori SZDSZ-hez húzott, tehát igencsak liberális volt, az Új Magyarország pedig akkor MDF-hez. Később pedig a Népszabadságban publikáltam, ami akkor MSZP-s volt. Ha így nézzük, minden féle lapba publikáltam, de mindig ugyanarról! Csak a környezet változott. És amikor elindult az Új Magyarország, oda sok fiatalt kerestek. Nem volt végzettségem, de ezt nem írták ott elő. És ott megtanultam a szakmát: hogy kell írni „élesben” egy tudósítást, egy tárcát, egy vezércikket, bármit. Ez a munkám ott 4-5 évig tartott. Nyílván kiderült, hogy van érzékem az íráshoz, és az is kiderült, hogy a zenéhez is van érzékem, jól tudok hozzányúlni olyanokhoz, amelyekhez másoknak nem volt rálátása. Amikor az Új Magyarország helyzete lehetetlenné vált, munkaadóként bizonytalan egzisztenciát nyújtott (hónapokig nem fizetett), akkor kerestem meg a Népszabadságot, amely előtte nem jöhetett volna nálam szóba. A mi családunk nem szerette a ’89 előtti időket. ’90-ben szóba sem jöhetett volna a Népszabadság, mert az még akkor valaminek az utóélete, túlélése volt. De a kilencvenes évek közepére megjelent egy velem egykorú generáció, akkor azt mondtam, hogy igen, a Népszabadság is vállalható. És ott is ugyanazt írtam, csak sokkal nagyobb publicitással. Amit a Dresch Misiről írtam, azt akkor az Új Magyarországban kb. 40.000 ember olvasta, a Népszabadságban pedig 350.000. De ugyanazt írtam. És visszanézve: eljátszottam a gondolattal, hogy az Új Magyarországba több Bródy- cikket írtam, és a Népszabadságba több Szörényit. Ez is kis fricska volt: azokat szólaltattam meg, akik ott kevésbé szólalnának meg.
G. I.: Jó! Akkor ugorjunk egy nagyot! A zongorán látnak jó néhány szakkönyvet, lexikont, munkásságodnak kiemelt termékeit. Ezek az enciklopédia- jellegű kötetek már a 2000-es évek produktumai. Megjelent a Rock Története 1., amely a ’60-as évekről, a Rock Története 2., mely a ’70 –es évek zenei eseményeiről szól nemzetközi színtéren, majd a Magyarock 1. és a Magyarock 2, ugyanilyen bontásban. Ezek a 2000-es évek közepén jelentek meg, mind a négy. Sebők Jánossal közösen írtátok. Had kérdezzem meg, hogy közösen írtátok-e, vagy meghatároztátok, hogy egyik fejezet az egyiké, a másik a másiké. El nem hiszem, hogy nem voltak nézeteltérések akkor, ha mindent közösen alkottatok?
J. B. SZ. : Igen. Köztönk volt 14 év korkülönbség János javára, ennek megfelelően a poptörténet egész más pontján szocializálódott, értelemszerűen. Ő ’51-es születésű, a ’60-as éveket már tinédzserként élte meg, amikor én megszülettem. Neki máskor voltak a hangsúlyok, mint nekem. Egyfelől volt tehát egy életkorbeli különbség. Másrészt volt egy ízlésbeli különbség: János sokkal populárisabban gondolkodott, a populárisabb zenét szerette. Ez ugyan nem jött le a korábbi könyveiből,- erről majd még beszélek,- de nagyon leegyszerűsítve Ő írta a pop-zenével kapcsolatos részeket, ami a pop-zenével, a pop- üzlettel volt kapcsolatos, mert őt az izgatta, én meg írtam a rockot, a kísérleti zenéket, tehát a folk-, a jazz-, a progresszív rock részeket, és hozzám tartoztak a társ-művészetkel való kapcsolódások is. Nagyjából ez volt a felosztás. Fejezetenként osztottuk fel, azonban néha ezeket keverni kellett a tematika miatt, de később aztán csak komplett fejezeteket írtunk. Voltak köztünk nagy viták: ízlésbeli és életkor, habitus miattiak is, de egy döntés született az elején, hogy mi felvállaljuk egymás értékítéletét, akár a hülyeségét is. Az lehet, hogy én nem értettem egyet azzal, amit Ő írt, de nem írtam át. Az maradt az övé!
És ő is ugyanígy volt! Az is egy különleges helyzet volt, hogy én az Ő könyvein nőttem fel. A ’80-as években kerültek a pocokra a művei: az „A Beatlestől az új- hullámig” ’81-ben, a Magyarock 1-2 ’83-’84-ben, melyek ezeknek a köteteknek az alapjai, előzményei voltak, meg hát az Ifjúsági Magazinban Ő nagyon sokat publikált. Ő volt az egyetlen figura akkor, - legalább is úgy gondoltam,- akinek el lehetett olvasni a cikkeit.
G. I.: Ungvári Tamás egészen máshonnan jött…
J. B. SZ.: Igen, teljesen más kaliber…Jánosnál éreztem azt, hogy ez a fickó tudja, hogy miről beszél, és egy csomó dolgot megvilágított, amit egyébként máshonnan nem lehetett megtudni. Sok dolgot tudott a Kexről, a Syriusról, akik akkor nem voltak reflektorfényben. Az is igaz, hogy Jánostól, amikor olvastam az ő könyveit, írásait, azt gondoltam, hogy ő otthon Led Zeppelint hallgat, meg Syriust, meg King Crimsont, meg csupa progresszív dolgot, de amikor megismerten, akkor kiderült, hogy ez nem így van. Ő sokkal inkább az elmélet felől közelítette meg a dolgokat, a zenekarokat nem zeneileg elemezte, hanem a magyar zenekarok esetében a hatalomhoz való viszonyukat. Azaz hajlandók voltak-e a kompromisszumra, avagy nem. És ez egybeesett azzal is, hogy egy zenekar progresszív volt-e, vagy nem. De Ő nem azért tartotta nagynak a Kexet, a Syriust, vagy a Minit, mert ők zeneileg progresszívek, előremutatóak voltak, hanem azért, mert nem voltak hajlandóak beállni a sorba.
Ő egyébként minőségi mainstream- zenét szeretett: Elvis Presleyt, Bruce Springsteent, a Beatlest, annak is a korai korszakát. A közös munka három év volt. Mindenki összeköt bennünket, pedig nem volt ez hosszabb időszak: 2005 és 2007 között dolgozunk együtt. Megjelent a Rock (nemzetközi) története 3. kötete is. Ezt mi 2007-ben kezdtük el írni, de félbehagytuk, mert az akkori kiadónkkal elmérgesedett a helyzet. Az asztalfiókba került az anyag. 2013 májusában meghalt János, és akkor én úgy gondoltam, hogy ezt még meg kell menteni. Nagyon hézagos kézirat volt, és nagyon nyers. Egyes fejezeteket teljesen át kellett írni, és sok fejezetet hozzá kellett írni. De 2015-ben tető alá hoztam ezt a harmadik kötetet is.
GI: Még a kettőtök nevén?
JBSZ: Igen, a kettőnk nevén. Igaz, hogy annak a 75-80 %-át én írtam, de attól még közös műnek számít.
G. I.: Ismét térjünk vissza egy pár évet. Azt szeretném tőled megkérdezni, hogy harmincvalahány éves korodban lefordítottad Paul Oliver: A blues története c. könyvét, amely néhányszáz példányban meg is jelent. Hál’ Istennek, nekem is van belőle egy. Áruld el nekem, mivel a könyv annyira szakmai, annyira tömény, és annyira tele van hivatkozásokkal, hogy mennyit kínlódtál vele időben? Ugyan nem egy Ulysses, de bizony nagyon nehéz olvasni!
J. B. SZ. : Nem emlékszem, de kb. úgy egy fél évet. És persze volt segítségem is. A Dénes Natur Műhely tulajdonosának, az azóta sajnos meghalt Dénes Istvánnak volt az ötlete, aki vadászati könyvekkel foglalkozott, nagy vadász is volt, ugyanakkor nagy blues rajongó. Nagy vágya volt, hogy megjelenjen ez a könyv. Jellemző, hogy az amerikai feketék történetét egy fehér angol írja meg, aki ráadásul megállt a ’60-as éveknél. Ő inkább a műfaj előzményeit taglalja: az 1600-as évek elejétől, pontosan 1619-től, amikor Jamestown városába megérkeztek az első fekete rabszolgák. És pont a ’60-as évekkel zárta a könyvét, azaz akkor, amikor nagyon sok embernek érdekessé, és ismertté vált a blues. A fiatal B.B. Kingtől ugyan megemlékezik, Muddy Watersről is van néhány sor, de végül is ezeket Oliver nem is tartotta olyan nagynak. Inkább társadalomtörténetet írt: a feketék öntudatra ébredésének folyamatát. Ugyanazt írta le kicsit átfogalmazva, mint Leroy Jones A Blues népében a ’70-es évek elején. Csak hát Ő az elkötelezett fekete szemszögből írta meg a könyvét: a feketék öntudatra ébredését a zenén keresztül, az emancipációjuk sikerét, sikertelenségét követte végig, míg a jóval fiatalabb brit kiment Amerikába, és ott elég jól összerakta a történetet. Valóban nem volt egyszerű a nyelvezete, sok-sok zenei kifejezés is volt benne. De ebben Vas Zoltán volt nekem a szakmai segítségem, aki… Nem tudom, ismerik-e a nevét?
G. I.: Zoli volt itt sokszor Sárváron, legtöbbet a Históriás napok keretében.
J. B. SZ. : Ő, mint aktív zenész nagyon sokat segített az egyes kifejezések magyarításában. És lektori szinten benne volt természetesen a Nemes Nagy Peti is. Ő nem zenész, ahhoz nem ért, de azon kívül mindent tud a bluesról, sőt, nemcsak arról. Úgy, hogy így született meg ez a kötet 2002-ben.
G. I.: Most ugrunk egy nagyot. Ebben a félórában a rockról, a popzenéről beszéltünk. Most műfajt váltunk. Talán érdekesnek tűnik, talán nem, de a saját példámat hozom fel: jómagam Szörényi Levente zenéjén keresztül jutottam el odáig, hogy Bartók Concertóját élvezettel hallgassam. Ezt a kört írtam le én. Tenálad ez hogyan volt? Mikor kezdtél el a rock után más műfajokra rákacsintani, majd alaposan beleásni magad? Hiszen a magyar folk, majd a magyar jazz történetét is megírtad, és jövőre jelenik meg a komolyzenei könyved, a magyar kortárszene története, Bartóktól Kurtág Györgyig. A „szerves fejlődés” útja hogyan ment nálad?
J. B. SZ. : Ez jött magától, és persze jött a korral. Tinédzserként csak a rock volt, és amikor jazzt hallottam a rádióban, idegesített, mert nem értettem. Azt sem, hogy ha összevissza klimpíroznak, azt miért szeretik egyesek? A népzene már korábban jött. Szerelmi szálak folytán jutottam el a Muzsikás- együttes táncházába, az F. M. H. -ba a ’80-as években. Ennek a mozgalomnak az ereje mélyen megfogott. Ahogy a Bródy mondta akkoriban: ez már szinte rock and roll. A magyar népzenében erő van, pláne, ahogy azt a Muzsikás játszotta. A Muzsikás már – mondhatni- nem autentikus népzenét játszott. Ők már akkor világzenét játszottak, amikor még ki sem találták ezt a kereskedelmi fogalmat. Kezdetben hárman alkották a Muzsikást, Sipos Misi, Hamar Dani, és ifjabb Csoóri Sanyi, majd később jött az Éri Pityu, és így lettek négyen. Sípos és Hamar más világot képviseltek: ők a klasszikus zene felől jöttek, és kicsit ott is maradtak. Megtanultak mindent a népzenéről, a lelkük teljesen ott volt, de nem váltak olyan fanatikusokká, mint Csoóri Sanyi. Aki korban is fiatalabb az említetteknél: Misi ’48-as, a Dani ’51-es, az Éri Pityu ’53-as, míg a Sanyi ’56-os. Sanyit és Pityut megfogta a rock and roll, a Rolling Stones volt a nagy kedvence. Ez a fajta kikacsintás, avagy az újrahasznosítása ezeknek a hagyományoknak, - azaz nemcsak elővenni, leporolni, és megpróbálni lejátszani, hanem ez életünk részévé tenni, és elkezdeni velük kísérletezni-, rájuk jellemző. Ők simán megcsinálták azt, hogy összeillesztettek olyan dallamokat és szövegeket különböző tájegységről, amelyek addig nem voltak összeilleszthetőek. Pl. a Hidegen fújnak a szelek az addig nem hangzott el úgy, ahogy ők előadták. És persze a Szörényi Leventének ebben nagy szerepe volt, mert ők bizony elmentek hozzá a hangzás elsajátítása miatt, és megtanulták tőle a rock-zenei felvétel-technikát. Addig úgy vették fel a dalokat, hogy középre tették a mikrofont, körbeülték, és indult felvétel. De attól, hogy sávosan történjenek a hangszer- szólamok rögzítései, azt, hogy basszusgitárral meg lehet támasztani a bőgőt, - mint ahogy a Levente játszott is ezeken a felvételeken basszusgitáron, nem túlerőltetve persze- más lesz a hangzás is. És aztán jött az István, a király, melyben szerepet kaptak, azaz a Leventének sokat köszönhettek. Persze ők éltek is ezzel lehetőséggel. Egyszóval a Muzsikás képezett számomra egy hidat a rock- és a folkzene között. Egy nagyon autentikus banda esetén ez nem biztos, hogy ment volna. A Sebőéknél ez ugyanígy megvolt.
A Halmos Béla remek zenész volt, de a mai prímások sokkal jobban játszanak, ami még régebben is így lehetett. A Béla zenélni is tudott nagyon, meg közösséget teremteni, összehozni az embereket, meg örömöt szerezni nekik! De hogy azt a méhkerékit pontosan hogyan kell játszani, azt nem tanulta meg. Nem volt hajlandó! Megtanulhatta volna, de játszott ott valami mást. Feri története az énekelt versekkel messzebbre nyúlik vissza. Mindenki azt gondolja, hogy a Sebő Feri mindjárt a népzenével kezdett, de nem! Az első szerzeményei népdalszerű énekelt versek. És csak később jön az, amikor a Műszaki Egyetemen találkoznak Bélával annak szimfonikus zenekarában, ahol Béla brácsázott, Feri meg csellózott. Azaz, ők is fokozatosan nyitottak számomra ablakot.
Ugyanígy volt a jazznél is. Nyílván nem a mély jazzel kezdtem el én sem, pláne nem a free-jazzel. Ezek mind a ’90-es évek elején játszódtak le nálam. Az elején a Trio Stendalt hallgattam, amely könnyedebb jazz, szinte popzene volt. A legtöbben a jazz-rocktól jutottunk el a jazz felé. Az olyan figurák mindig is vonzottak, mint pl. Orszáczky Jackie, aki ennek a műfajnak volt a mestere. De később a jazzisták is felfedezték, hogy érdemes a pop ritmikáját, az energiáját, a pulzálását átvenni a saját zenéjükbe. Tehát minden szép fokozatosan ment nálam.
G. I.: Végül is annyira beleástad magad a jazzbe, hogy pl. a Tabányi Mihályról húszoldalas értekezést írtál…
J. B. SZ.: Nem húsz oldalakat, de volt a Kritika c. folyóirat, melyben a kilencvenes évek közepén lehetett interjú- sorozatot csinálni, ahova én összeszedtem a kor legjelentősebb zenészeit, a Szabados Györgytől kezdve a Binderen át a Tabányiig. Tabányi persze sohasem volt jazz- zenész. A hangszere sem tette ezt lehetővé: tangóharmonikával ez nehezen menne.
G. I.: És most ott állsz, hogy a kortárs-zene hazai történetéről jelenteted meg a legújabb kötetedet.
J. B. SZ. : A kortárs zene is a kezdetektől fogva izgatott. Ott volt a 180-as Csoport, vagy az After Crying együttes, amelyben Pejtsik Péter meg a Vedres Csaba, azaz még az ős- After Cryingosak voltak. Ők nagyon benne voltak a klasszikus zenében. Vagy ott volt a Frank Zappa. Ő nekem egy nagy idolom. És hogy ő Edgar Varèse-t meg mindenféle kortárs-zenét hallgatott, meg játszott, az teljesen természetes volt. Az ember a zenét megpróbálja egy egységnek elképzelni, és utána persze fel lehet címkézni, hogy melyik milyen stílus volt, de ez egy egység. Szoktam mondani, hogy nem kell érteni hozzá; a zenét hallgatni, szeretni kell! Mint a művészetek általában: ezek érzéseket, érzelmeket közvetítenek, és nem az az érdekes, hogy mondjuk egy Fisz-dúrban hogyan került mellé egy másik hang. Persze, el lehet magyarázni, lehet okoskodni, hogy a blues pl. miért volt az európaiaknak olyan izgalmas. Nem akarok belemenni nagyon a zeneelméletbe, de az európai zenekultúrában 12 hang van, szépen temperálva, felosztva. Minden egyforma, minden egyenes. Ha négy negyedről beszélünk, akkor az elsőn és a harmadikon van a hangsúly. Ettől eléggé egyenes zene. A feketéknél nem így van. Ott a kettőn-négyen van a hangsúly, és ráadásul off-beat van, azaz nem éppen a kettőn- négyen, hanem egy kicsit mögötte van a hangsúly. Ez a kultúrájukból jön. Náluk valamit a nevén nevezni, az nem szép dolog. Azt minél jobban körül kell írni. Valaki minél cirkalmasabban tudja kifejezni, - ez jellemző az arab kultúrára is- annál szofisztikáltabb, annál nagyobb elismerésnek örvend. És ezért a hangot sem ütik meg egyenesen. Nem véletlen, hogy a blues tele van csúsztatásokkal. Vagy alulról, vagy felülről közelítik meg a hangot, de nem közvetlenül szólaltatják meg. Ráadásul, hogy valami dúr vagy moll, azt a terc határozza meg, hogy kicsi, vagy nagy terc. A bluesban nem így van. Ott egy közép-valami van, nem pont a közepén. Ez az a bizonyos „piszkos terc”, se nem kicsi, se nem nagy. A kettő között van, ráadásuk csúszkál is, így a bluesnak voltaképpen nincs hangneme. A játékban azt szokták csinálni, hogy dúr akkordokat fognak, és erre egy moll skálát játszanak. Ez az európai fül számára nagyon izgalmas, egyben nehezen érthető is. Ezt lehet így is megközelíteni. De a lényeg: hallgatni kell!
G. I.: Más téma! Tizenvalahány könyved már megjelent. A megjelentetésekkel kapcsolatban árulj el nekünk egy titkot: könnyen találtál kiadót, pl. a Kossuth Kiadót, vagy nehezen mentek ezek? És ahogy telt az idő, nehezedett-e ez? 2017-ben hogyan állsz a könyvek megjelentetésével, mint megküzdendő feladattal? Itt ül egyébként közöttünk egy gyakorlott könyvkiadó barátunk is, Péter.
J. B. SZ. : Én ezt úgy is szoktam mondani, hogy mire egy könyv megjelenik, annak a fele ideje az, hogy megírom, és a fele munka az, hogy ezt kiadatom. Sok szempontból is. Egyrészt gazdaságilag fel kell építeni az egészet, másrészt sok kiegészítő munka is van. Mostanra már én vagyok a képszerkesztő, újabban én is tördelem a könyveimet . És ez nem csak azért van, mert az ember spórolni akar, hanem mert nagyon nehéz egy tördelővel rendezni a dolgaidat. Aki ehhez nem nagyon ért, és 8-től 5-ig tart a munkaideje, és x. munkanapnál többet nem szán a könyvemre, azzal nagyon nehéz dolgozni. Ennél sokkal bonyolultabb, szofisztikáltabb, meg részben gazdagabb ez a dolog. Hogy pl. melyik fotó hova kerül, miért kerül oda, azt nem lehet ceruzával meg vonalzóval rajzolni. Szinte valamennyi könyvem támogatással jelent meg. Amiről azt gondolnád, hogy simán mennének, eladhatók lennének, azokat is meg kellett támogatni. A Rock –kötetekről most nem beszélek, mert ezek régebben jelentek meg, és régebben nagyobb példányszámok voltak, és akkor még a kiadókat bele lehetett húzni abba, hogy ezekben nagyobb pénzeket feccoljanak bele. Az egyiket, a Magyarock köteteit a Népszabadság adta ki, ahol még „házon belül” is voltam, mivel akkor még ott dolgoztam, a nemzetközit pedig a Gloria kiadó, amely közben megszűnt. De akkor még ezeket 5-6 ezer példányban el lehetett adni. Ott a kiadó is bátrabban invesztált bele. Ezek még támogatás nélkül jelenhettek meg. Az újabb korszakban, mondhatni 2012-től, amikor a Sziget-20 ÉV-HÉV könyvem kijött, és attól kezdve újból a könyvírás felé fordultam, azóta valamennyi könyvem támogatással jött ki. De már az embert ismerik is már, és már az a generáció került döntéshelyzetbe, aki már korban is közelebb van hozzám is. De ezekért a támogatásért mind meg kell küzdeni.
Pl. a Sebő- könyvben is,- nem árulhatom el,- de millió felett van a támogatás. És megjelent 1500 példányban. Ezek messze elmaradnak az 5-6000-től, de ezeknek a 1500-2000 példányszámoknak is örülök. Ámbár néhányuk 2-3 éve megjelent, de van belőlük még…A folk történetét úgy sikerült összehoznom, hogy ismertem a Hagyományok Házának vezetőjét, Kelemen Lászlót, és a Fonó tulajdonosát, Lukács Józsit, és rá tudtam venni őket, hogy tegyenek bele egy kis pénzt. A Kossuthot azért választottam, mint kiadót, és nem a Hagyományok Házát, hogy ezek a könyvek a „körön kívül” kell jelenjenek meg. Ha belül marad, belterjes marad, ott marad a gettóban. Egy nagy kiadó más, amelyik mindenhol ott van, még Sárváron is ott vannak a könyvei. Ezért választottam a Kossuth kiadót. De persze legyen mellette ott a szakmai támogatás is. A Hagyományok Háza is beletett egy milliót a Folk történetébe, a Jazz-ébe egy alapítvány tette ugyanezt. A Kossuth kiadónál, ahol már megjelent vagy 6-7, vagy 8 könyvem is, nem vagyok bejáratott most sem. Nem könnyű a helyzet ma sem. Ha bemegyek, kérdik: „Már megint mit hoztál?”. De azért mindig össze lehet szedni a pénzt rájuk. De, mint mondtam, a fele energia ez egy könyvnél: megálmodni, megírni, és megjelentetni ezeket úgy, hogy eljusson az olvasóig. Nem elég az magában, hogy megjelenjen! A Folk-ot a Hagyományok Háza is megjelentette volna, -fizikai állapotában- de ez hogy jusson el mindenkihez, az már más feladat. Meg kell nézni a Hagyományok Házának kiadványait. Van egy csomó könyvük, amik nem kaphatók rajtuk kívül sehol sem. De ki megy be a Hagyományok Házába könyvet venni? Ahol nincs is könyvesbolt, a kollégák foglalkoznak az értékesítéssel, szívességi alapon. Pedig nagyon jó könyvek vannak ott! Csakhogy ott hal meg a dolog, a terjesztésen. A CD-ben ugyanez a helyzet. Egy zenekar könnyen meg tud jelentetni- pláne ma már- egy CD-t, de hol lehet azt majd kapni? Túl a koncerteken.
G. I.: A következő kérdésem: a pontosság, hitelesség, archiválás. Mennyire olvasol utána egy leírt szónak? Az alaposságról kérdezlek…
J. B. SZ.: Alaposan megcsócsálom azt, amit leírok. Sokat szoktam szöszmötölni azon, hogy a megfelelő jelző van-e ott. Meg tudni kell azt, hogy milyen forrásokra támaszkodhatom, harmadrészt nem szégyellem elküldeni sok, szakmában jártas barátom valamelyikének, hogy segítsen abban, amiben nem vagyok biztos. Sokan vannak, kb. 10-15 ember. De ehhez az is kell, hogy a barátaim tudják, hogy nem sértődök meg azon, hogy ha visszaírják, hogy ez így hülyeség, ez nem így van. Miközben az sem biztos, hogy megváltoztatom a véleményemet, de legalább is elgondolkodom felőle, hogy utána nézzek, vagy meghallgassam még egyszer, hogy tényleg így van-e ez.
G. I.: Melyik könyvedre vagy a legbüszkébb?
J. B. SZ. : Mindig a legújabbra! De komolyan, voltak nehezebb szülések, mint például az első könyvem. Arról kevesebb szó esett, hogy 2002-ben jelent meg a Sziget- könyv, melyben annak az első 10 évét írtam meg, kicsit szociológiai, társadalom-, és kultúrtörténeti megközelítéssel. Általában ezeket szoktam egyébként a könyveimben alkalmazni, melyek, ámbár zenei tárgyúak, de igyekszem egy ilyenféle kultúrtörténeti megközelítést belevinni. De mindig a legújabb a kedvenc. A jövő hónapban jelenik meg a Rock Története 4., a nemzetközi, azaz a ’90-es évek. Ezt már nem Jánossal, hanem másik szerzőtárssal, Dömötör Endrével írtam meg. Ő nálam 12 évvel fiatalabb, próbálom a stafétabotot továbbadni. János nálam volt 14 évvel öregebb, és egy 12 évvel fiatalabbnak adom tovább: Endre talán megírja a 2000-es éveket is. Az engem már nem érdekel. Nem látom át, nagyon közel van, és nekem már nagyon kaotikus. Így az ezred végéig fogom lekerekíteni ezt a rock-történetet. Ez fog megjelenni majd november közepén, ez már biztos. De hát ehhez is kellett vagy 2 millió forint, vagy még több is. De összejött! Nyílván kellett az hitelem. A Halmos Béla program támogatta elég vastagon a Béláról szóló, meg a Sebő Feriről szóló könyveket. A kuratóriumban sokukat ismertem, tudták, hogy mit képviselek, és egyöntetűen döntöttek: „igen, nekünk segíteni kell ezeknek a könyveknek a kiadását.” Ráadásuk mind a kettőben CD- melléklet is van. Igyekeztem olyan anyagokat hozzáférhetővé tenni, amelyeket egyébként nem ismernek az emberek. Autentikus népzenék. Tehát nem Feri dolgai, hanem a Feri által gyűjtött anyagok és nem Béla dolgai, hanem a Béla által gyűjtött népzenék. Sebestyén Mártié lesz a következő: februári megjelenéssel számolunk. Ennek is meg kellett teremteni az anyagi alapját, de ez is meglett, úgy, hogy most már lehet írni! (nevetés)
G. I.: Ha beülsz az autóba, milyen lemezt teszel be?
J. B. SZ. : Idefelé Miles Davis szólt. A múltkor Fiona Apple-t. Mindig CD-t hallgatok, sose rádiót. A rádió engem kicsit idegesít. Lehet, hogy azért, mert túl speciális az érdeklődési köröm, vagy éppen nincs ilyen jellegű rádió, (lehet, hogy van?), de a normál rádiókban ez nincs meg. Ezért sohasem hallgatok rádiót. Régebben csináltam magamnak összeállításokat, eleinte kazettára, majd CD-re, majd MP3-as CD-kre. Mostanában Bill Frisellt hallgatok sokat. Meg sok jazzt. Észrevettem, hogy ahogy öregszem, egyre több jazzt hallgatok.
G. I.: Azt hiszem, egy-két felteendő kérdésem már megválaszolásra került. Ezért megkérdezem a tisztelt hallgatóságot, van-e valakinek kérdése Bélához a Zene világnapján. Azt hiszen, megfelelő területet jártunk körbe a mai beszélgetésen.
J. B. SZ. : Ismerik a könyveimet? Körbe tudom mutogatni, hiszen hoztam magammal belőlük. Ha megtetszik, lehet egyikből- másikból vásárolni is, de alapvetően megmutatni hoztam őket.
Czupy György: Nemigen lehet kapni ezeket a könyveket, pedig keresgéltem őket a Kossuth kiadó termékei között.
J. B. SZ. : Az újak azok vannak, a régiek már nincsenek. Ezzel az a probléma, hogy változatlan utánnyomást nem szeretnék,. Most a 2005-2007 között megjelent könyvekről beszélek, a Rock 1. a Rock 2, a Magyarock 1. és a Magyarock 2. Nem szeretnék változatlan utánnyomást. A jogok nálam vannak, illetve Sebők János lányainál. Meg kell tárgyalni a dolgot, ha erre van megfelelő érdeklődés. De itt a képjogdíjak azok, amik nagyon megnehezítik ezt. Nagyon sok benne a képjogdíj. Egyébként ez más köteteknél is így van. A kiadók egy része úgy gondolja, hogy ezt meg lehet spórolni. Persze megpróbáljuk minél olcsóbban megoldani, mert pl. a borítókért nem kell fizetni jogdíjat. De én is a fotósok mellé állok. Tisztelnek, tudják, hogy jó helyre kerül, és szépen fel van tüntetve a nevük. Minden egyes fotónál meg van a fotós neve, és nem az van, amit nagyon sokan alkalmaznak, hogy az elejére beömlesztik a fotósok neveit, és ezzel meg van oldva minden. Akik ily módon segítenek, azokat igyekszem megbecsülni. Anyagilag is.
Martos Gábor: A téma természetéből következik, hogy rengeteg adat szerepel egy ilyen könyvben. Hogyan lehet jót állni, vagy tudni azt, hogy az adatok sokasága helytálló, azok hitelesek?
J. B. SZ.: Minden adatot nem lehet hitelesíteni. Nyilvánvaló, hogy ahogy az időben megyünk előre, úgy egyre több minden elérhető a világhálón. Persze ehhez tudni kell, hogy milyen források vannak, és melyek a megbízhatóak. Pl. beírok egy nevet. Ez nem azt jelenti, hogy úgy írom, ahogy a legtöbben írják, mert az sem biztos. A legtöbbször a lemezborítót veszem alapul, amiben nagy vitám van sokakkal. A lemezborító az, amelyet a zenész biztos, hogy sokat látott. Akár a címnél, akár a névnél. Ilyen Pl. a Hungaria együttes. Mindenki á-val írja, valamiért ez elterjedt, pedig a-val van írva. Valamennyi lemezen így van, a sajtóban pedig rendszeresen á-val írják. Nehéz az árral szembeúszni.
A Magyarock 1.-ben sajnos á van még. A 2.-ben elértem azt, hogy odamentem a korrektorhoz, és azt mondtam neki, hogy hívjuk fel a Fenyő Mikit, és kérdezzük meg őt. És így volt. És még sok ilyen zenekarnév van. Ezek ugyan apróságnak tűnnek, de fontosak. Pl. a Metro együttes. Sokan hosszú ó-val írják, pedig rövid. Vagy ha pl. valamelyik zenész nevéből van a zenekar neve, és mellé írom, hogy együttes, akkor a helyesírási szabályok szerint kötőjelezni kell. Tehát az Illés- együttes eleve kötőjeles. Vagy a Sebő-együttes, vagy a Bergendy- együttes. Én ezek ellen mindig tiltakoztam. A Vujicsics együttes az már nem, mert Vujicsics Tihamér nem tagja a zenekarnak, hanem róla nevezték el a bandát. Ezek persze apróságok. De visszatérve a hitelességhez, azért nem szeretnék változatlan utánnyomást, mert vannak benne hibák, amelyekről én is tudok. Nem voltunk mindig annyira körültekintőek, én sem, János sem. Ő lazábban is bánt az adatokkal. Ha pl. arról volt szó, hogy ki mikor született, akkor, miután megtudta, hogy az illető zenész hány éves, ezt kivonva megkapta a születési dátumot. Ez így nem jó, egy-egy év difi itt mindig előjöhet. Pl. a Korda György nála 40-es, pedig ’39-es születésű. Ilyesmi hibák vannak benne, és ezeket mind ki kell javítani. Tökéletes könyv nincs! Tökéletességre törekvő az van! Mindig azt szoktam mondani, hogy nekünk nem az volt a feladatunk, hogy apró részletekbe menően minden le tudjunk írni, - a rajongók ezt mindig jobban fogják tudni,- hanem az összefüggés rendszert bemutatni, az egészet egybe láttatni, vagy azt, hogy ezek egymással milyen viszonyban vannak. És nem a részletekben elveszni! Azoknak is a helyén kell lennie, ahogyan csak lehet, de nem ezek a legfontosabbak. A mai korban a világhálón annyi minden megvan, speciális oldalakkal, a zenekarok egyes korszakairól is még külön-külön, sőt az is, hogy egy kiadott kislemez milyen gyártási sorszámmal lett kiadva. Viszont, hogy mi a fontos, mi az irány, azt kell nekünk leírnunk. Van a nagy információs rendszer- tenger, melybe nekünk a bójákat kell kitennünk benne, hogy arra érdemes, arra kell menni, úszni. A fiataloknál, - azt látom- nincs kapaszkodó, elvesznek az infó- áradatban. Pl. a King Crimson együttesre, ha rákattintok, minden adat kijön. De melyik lemezét hallgassam meg, arról melyik daluk a legjobb? Az irányokat, a hangsúlyokat, az arányokat kell megadnunk. Én sokat bíbelődtem azzal, hogy a könyveinkben kiről van fotó. Mekkora, és mennyi. Ugyanúgy, hogy kiről van kiemelt életrajz, az az életrajz egy oldal, két oldal, kiről van 3 bekezdés, kiről csak egy, ki csak egy felsorolásban van benne. Ez egy hosszú, patikamérlegen folytatott méricskélés. Nem biztos, hogy igazam van, de megpróbáltam ezt körültekintően elvégezni. Több zenésszel, - a fiataloknál nincs már olyan rálátásom- konzultálok. Pl. a jazzben mindig megkérdezem a jazzgitáros László Attilát, aki a jazz- tanszéken a zenekari gyakorlatokat végzi. Mindenki, aki a jazz-tanszéken végez, bármilyen hangszeren, az végez zenekari gyakorlatokat is, ergo Attilán „keresztülmegy”. Dobos, zongorista, fúvós- egyaránt. Persze nem ő volt az egyetlen forrás. Mostanában egyre kevesebbet járok koncertre, és egyre többet írok, így a fiatalok között is kerestem 2-3 nevet, akik informálnak a mostani zenei folyamatokról. De a részletekben nem szabad elveszni.
M. G. : Egy kicsit talán naiv a kérdés, de van olyan célja ezeknek a kiadványoknak, hogy a mai fiatalokkal is megszerettessék a szóban forgó zenéket?
J. B. SZ. : Nyilván célja, de én is csak a saját generációm szemüvegén keresztül látok. Nem tudok kibújni a saját bőrömből, és innen közelítek az adott témához. A gyerekeimet, akik 25 és 26 évesek, szoktam „sorozni” különböző zenékkel. De azért közben figyelem őket, hogy mire rezdülnek, és próbálok arra felé kanyarodni: itt van még 6 hasonló, de más.
M. G. : Amikor a Fonográf a csúcsán volt, akkor voltam én huszonéves. De a gyerekeim, érdekes módon- örökölték ennek a zenének a szeretetét..
J. B. SZ. : Mert szólt otthon, nem?
M. G. : A Szörényiéket imádták, nem is kellett kényszer ez irányban. Elég volt néhányszor feltenni otthon a lemezjátszóra, és ők is magukénak vallották.
J. B. SZ. : Mert ez szólt otthon! Ami otthon szól, akkor ez természetes. Még akkor is, ha tiltakozik ellene. De ahhoz pozícionálja megát. Nálam is otthon sok Jimi Hendrix ment, a fiam pedig ki nem állhatja. Benne bizonyosan ellenkező hatást váltott ki. A fiam nem is szereti ezt a bluesos alaplüktetésű zenéket, amelyeket én igen, de a lányomnál megvan. De hallgatják a maiakat is. Nekem fontos, hogy ne csak az én generációm, vagy az idősebb generáció zenéjét hallgassák. Azt is lehet hallgatni, de a saját generáció zenéjében is vannak ugyanolyan értékesek is.
M. G. : Én is meglepődtem, hogy a negyvenvalahány éves nagyfiam kívülről fújja a Csík- zenekar valamennyi slágerét. Amikor itt voltak Sárváron, velük együtt énekelte őket.
J. B. SZ. : Azok egy része már popzene: Quimby, Presser.
G. I.: Van-e kérdés még?
CZ. GY. : Van-e lehetőség arra, hogy a közeljövőben ezeket a könyveket meg tudjam apránként, egyesével venni?
J. B. SZ. : Hogy meg fognak- e jelenni? Próbálom ezt forszírozni! A Rock 1. és 2. kötetből nem tudok eladható példányokat. A Magyarock 1.-ből még van, most itt, nálam is, meg kapható is a Wave lemezboltban, avagy rajtam keresztül is megszerezhető. Ezt tudom most felajánlani. Az a négy könyv, amikről az elején beszéltem, egyik sincs kereskedelmi forgalomban. De ami a Kossuthnál megjelent, az mind kapható, így a Rock 3-as is, de a 4-es is ott fog megjelenni. Az 1-es és a 2-es, az nem. Én a Kocsis Andrásnak, a Kossuth Kiadó vezetőjének az elején felajánlottam, hogy ezt a sorozatot újra meg lehetne jelentetni, és az ott megjelent 3-as és 4-es mellé tenni, de akkor azt kérdezi, hogy a jogdíjakkal mi van? Nem, nem a mi jogdíjunkkal, az lenne a legkevesebb benne, hanem a képjogdíjakkal.
A fekete- fehér miatt ugyan olcsóbb, de ehhez is én ragaszkodtam. A ’60-as évekbélieknél ez még evidens volt, ott még ritkaság volt a színes fotó, de a későbbieknél is ragaszkodtam a fekete- fehérhez. Nem gazdasági okokból, hanem, hogy is mondjam, ez sokkal elegánsabb. A folk- kötetben is minden fekete- fehér, pedig megvannak színesben is. Szerintem „elviszi” a szín a könyvet, de lehet, hogy ez csak az én fóbiám. A színes könyv az már másról szól. Ott már arra megy át a lényeg.
G. I.: Ha nincs több kérdés, én megköszönöm Jávorszky Béla Szilárdnak a beszélgetést. Aki részese lehetett ennek, azokban bizonyára nyomot hagy ez a témakör, ami valójában a zene és annak világa. Zárásképpen elmondom, hogy itt, a zongora tetején levő anyagok között körül lehet nézni. Gyertek, nézzetek körül, és amiből még lehet venni, azt vegyétek is meg. Köszönöm szépen. Jó éjszakát!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.11.22-én

2017. november 15., szerda

A NAGY FEHÉR, A KICSI FEKETE ÉS A BONGYOR LATIN

A nagy fehér, a kicsi fekete és a bongyor latin - Josh Smith és triója a Muzikumban

2017.11.15. szöveg és fotók: Gróf István

A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából.

Amikor 1966-ban megszületett a blues-rock műfaja az Eric Clapton- Jack Bruce- Ginger Baker alkotta Cream trióval, új időszámítás kezdődött a rockbandák hangszerelése tekintetében is. A szólógitáros nagyobb szerepet kapott, nagytudású, bonyolult és igényes rögtönzésekre képes zenész kellett, hogy legyen, aki legtöbbször énekelt, és akkordozott is, így kísérve magát. A kísérőgitáros posztja megszűnt. A basszerosnak szintén nagy tudású zenésznek kellett lennie, a gitáros mögött játszani, ugyanakkor tömöríteni is úgy, hogy ne legyen „üres" a dal ugyanúgy, mint a dobosnak is. Jimi Hendrix Experience-e, Rory Gallagher Taste-je, Clem Clampson Bakerloo-ja, Tony McPhee Groundhogs-a, Dave Edmunds Love Sculpture-je mind ezzel a szereposztással működött, rendkívül igényesen, és ami még ennél is fontosabb, óriási sikerrel. Az is „elment", hogy a trió kibővült egy-egy énekessel, esetleg billentyűssel, mint Alvin Lee Ten Years After-ja, Paul Kossoff Free-je, vagy a csúcs, Jimmy Page Led Zeppelin-je esetében: a gitárközpontú alapkoncepció azonban mit sem változott.

Nos, ez a stílusirányzat annyira meghatározó, és zeneileg nagyhatású volt, hogy születése után fél évszázaddal is népszerű: egyre-másra alakulnak ma is egy-egy nagy gitáros egyéniség köré a kemény, blues alapú rockbandák, határozottan tovább cipelve a fáklyát a popbirodalom ágas-bogas útvesztőjében.
Egy ilyen egyéniség, a fiatal amerikai Josh Smith tette első látogatását a budapesti Muzikum Klubban a múlt hétvégén. A portál bemutatta már a beharangozójában a gitáros-énekest, ezért nem ismétlek. Talán csak annyit, hogy 2009-től napjainkig négy komoly önálló albumot rakott a lemezvásárlók asztalára amellett, hogy session zenészként is kiverekedte magának a tekintélyt Johnny Copeland, Matt Murphy, Joe Bonamassa vagy Charlie Musselwhite oldalán. A hírek szerint legutóbbi albumáról, az Over Your Head-ről válogatott volna inkább a koncertjére, de hál' Istennek a két megelőzőről is, így a 2011-es, talán a legbluesosabb hangzású I'M Gonna Be Ready-ről is szóltak nóták.
A mindössze 38 éves sztárgitáros a színpad bal oldalán állt be, három felhangolt gitárral a jobbján. Szokásomhoz híven nem tudom megállni, hogy egy-két szót ne ejtsek a külsőségekről is: Josh első ránézésre inkább egy jól megtermett molnárlegénynek tűnt, mint rockgitárosnak, rövid, tüske vörös hajjal, tekintélyt parancsoló testalkattal, kerek, pörge kalappal fején. Csak a karjait beborító tetováláserdő jelezte a XXI. század idejét. A fehérbőrű főnök balján játszott a latin származású Nick Ornelas basszgitáros, középen-hátul, a szokásos helyen pedig az afro-amerikai Felix Pollard dobos ült. A szokásoktól eltérően nem egy kemény, pörgős számmal kezdtek, hanem lassú blues-zal, hogy a másodiknál már a szakma csúcsprodukcióit idéző kőkemény funkyval, a Pusher című, új albumon szereplő dallal fojtassák. Az asszimetrikus - páros-páratlan nyolcadokkal variáló dobos ütemeire az indiánformájú basszeros úgy hozta a lüktetést, sodrást, hogy Josh „már csak" a saját dolgával, a technikailag tökéletesen megszólaló, zeneileg hagyományos, de ötletekkel bővelkedő gitárrögtönzéseivel tudjon foglalatoskodni jóval bővebben, mint az a lemezen hallható. Emiatt - legnagyobb örömünkre- nem is szándékozták 10 percnél hamarabb letekerni a nótát. Az egyik ámulatból a másikba estünk ezután: egy hagyományos tizenkettes lassú blues, a The Way To Do következett, B.B. King koreográfiája szerint. A hagyományos blues-sémát követve, a fehérekhez képest jó adag nyers, jól hajlított énekhangjával elénekelte az első két verset, majd a gitárbűvölés 10 perce következett - dinamikailag alaposan megszerkesztve. Előbb közepes hangerővel tekert az amerikai, majd a szám közepén halkan, kíséret nélkül suttogtatta Chapin- gitárját, hogy aztán a lecsendesedett, „magába szállós" rész után egy elementáris erővel kitörő, fortissimóban tolmácsolt gitárszaggatásban folytassa azt. Ez a dal is messze hosszabb lett az eredetinél, de hát ezért rock-blues koncert a rock-blues koncert: mindennél nagyobb élményeket tud adni megismételhetetlen improvizációival az éppen szerencsés ott tartózkodó hallgatóságnak.
Még mindig a kopott fekete gitárt nyűtte a fiatal kora ellenére nagy rutinnal, hiba nélkül, de a régi paneleket korszerű harmónia-menetekkel felváltó gitáros a következő dalokban, így a When I Get Mind c. middle-rock-ban is. A basszusban itt megint nem a negyedek brummogtak, hanem a jóval izgalmasabb, és persze jóval nehezebb nyolcadok, így megérett az idő, hogy előremenjek fotózni a színpad közelébe, megcsodálni a produkciót bemutató zenészeket. A menet utolsó száma egy kicsit hódolat volt a lemezvásárlók felé: ez egy jól hangzó, nagyívű, dallamos gitárszólókkal előadott instrumentális dal, a Penance című volt. Egy másik arcát mutatta meg a sokoldalú zenész, mint ahogy Santana az Európával, Gary Moore a Still Got The Blues-zal hódított meg újabb tömegeket zenéjének. Jó amerikai szokás szerint a koncertet nem egyben, hanem szünettel tartották, így lehetőségünk volt CD-ket venni (el is fogyott a sok jó lemez hirtelenjében!), a Muzikum kamaraterem méreteit kihasználva fotózkodni, beszélgetni. (Megelégedéssel konstatáltam, hogy ezek a fiúk sem mentes ásványvizet kortyolgattak a szünetben.)
A szünetet követően az utsó előtti, inkább soul-os koncepciójú Don't Give Up On Me c. album nagy koncertslágerével, a Bad Side c. kökemény rockkal kezdtek. Josh éneklése- gitározása ebben a számban Rory Gallagher stílusát idézte: a látszólag közérthető dallamvilágba olyan változatos melódiavariációkat, meglepő akkordmeneteket épít bele, hogy észre sem vesszük, csak ha nagyon odafigyelünk. A jazzes, swinges lüktetésű Still Searching megint a sokoldalú stílushasználat szép példája volt, teljesen más hangzású gitárrögtönzésekkel, véget nem érő basszusmenetekkel. Egy, a szintén a legfrissebb albumról bemutatott kemény hardrock zene után újra „meglepetés áldozatai" lettünk: az elismert hazai prog-rock gitáros, Benkő Zsolt lépett a színpadra Smith mester hívó szavára.
Josh számában a két gitáros külön-külön szólói után együtt is vetélkedett egy jó nagyot, amolyan blues hagyomány szerinti kérdezz- felelek módjára, mindnyájunk nagy örömére. A hangulat teljesen felforrósodott a közös zenélés után, így az utolsó számban, a Stevie Ray Vaughan hangszerelésében tolmácsolt Where's My Baby-ben a közönség megénekeltetése is elkövetkezett. A zsúfolásig megtelt klubterem hallgatósága nem vallott szégyent: lelkesen felelgettünk a már fáradtan mosolygó kalapos énekére, hogy aztán a nem szűnő vastaps után ismét a színpadra hívjuk őket.
A ráadás Jimi Hendrix Angel című, már poszthumusz kiadású dala volt, melyet a már említett Gary Moore és Jeff Healey gitármágusok is műsorukra tűztek. A rendkívül nehéz akkordmenetű, váltott ritmusú, hangnemváltásokkal komponált, magas technikai tudást feltételező számban ezek a kihívások fel sem tűntek a remekül szórakozóknak. A néha disszonánsnak tűnő, free-jazzes hangzások nem mellényúlások, hanem egy tudatosan felépített produkció részei voltak a Hey, Joe ritmusában előadott búcsúdalban.
Hát igen! A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából. Bizony, nagy élmény volt!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.10.15-én