2016. augusztus 23., kedd

A WORLD-ZENE KIVÁLÓSÁGAI SÁRVÁRON- HERCZKU ÁGI ÉS A BANDA

A hazai world-zene kiválóságai Sárváron – Herczku Ági és a Banda

Szerencsés lehet az a sárvári, vasi, régióbeli érdeklődő, aki mostanság Sárvárra jön világzenét hallgatni: 2015 Adventjén a műfaj hazai megteremtője, azóta is koronázatlan királya, a felvidéki Ghymes adott emlékezetes koncertet fürdővárosunkban, most pedig a Folklórfesztivál „nemzetköziségébe” rejtettek bele a szervezők egy hazai folklórestet.

Az erdélyi és a gencsapáti táncegyüttesek műsora után a Sebestyén Márta utáni generáció népdalénekeseinek legismertebbje, Herczku Ági mutatta be műsorát a Bandával, zenekarával az ezen a téren is szerencsés hallgatóság előtt: végre a hetek óta örökké a nyakunkban lógó esőnek aznap még az ijesztgetésre sem futotta. A (talán emiatt is?) szépszámú közönség a rivaldafényben a vékony, törékeny énekesnőt állva láthatta meg a színpadon, míg a Banda tagjai körbeülték. Jobbján párja, a multiinstrumentalista énekes, de ezeken kívül zeneszerző és producer szerepet is betöltő Nikola Parov és a tangóharmonikán, dobokon játszó Födő Sándor „Fodó”, azaz a world-zenészek.
A hagyományos népzenei formáció tőle jobbra foglalt helyet, köztük Hegedűs Máté „Kishega” és Pálházi Bence „Pálesz” prímások, Fekete Márton „Kispuma” brácsás és Molnár Páter „Mojmoj” bőgős. Ámbár a meghívóban a legújabb, Bandázom című új lemezük anyagának bemutatását ígérték, de szerencsénkre a 2011-es Tüzet viszek és az azt megelőző Megéred még című Parov-Herczku-albumukról is válogattak az est folyamán. Ez utóbbin főleg Nikola műalkotásai, dalai, feldolgozásai szerepelnek, míg a Tüzet viszek inkább az autentikus népzene kutatására alapozott népzenéket tartalmaz. A legújabb és talán az eddig a legsikeresebb Bandázom ezek optimálisan „kikevert” elegye. Parov mester egyik daluk előtt elmondta, a jó world-zene csak az autentikus népzene tökéletes elsajátítása, ismerete után születhet meg, így van ez az ő esetükben is. Ez tökéletesen vissza is jött a műsorukban. Hallhattunk pattogós „mulatós” cigánydalokat az elején, majd a bulgáriai Dobrudzsa vidékén élő román kisebbség szintén vérforrósító népzenéje következett, hogy aztán a Parov által akusztikus gitáron lekísért visszafogott, szép szerelmes dalt, a Keress mást magadnak címűt hallhassuk meg, persze Kallós Zoltán gyűjtését felhasználva.
Ági hangja csillogó, kristálytiszta, de talán elüt a megszokott/elvárt női népdal-megszólaltatásoktól: inkább mélyebb hangokat énekel a megrezegtetett szoprán helyett, és mintha kevésbé is „cifrázná”. Talán ettől lesz “herczkuágis”, ettől lesz világzenei. És persze attól, hogy az énekesnő kitalálta az előadásmódját. Finom, elegáns megjelenése, jól megválogatott népies, de szinte arisztokratikus eleganciájú ruhái, a zenei betétek alatt visszafogott, mégis karakteres tánclépései, informáló, mégis derűt kiváltó konferansza, mind-mind kiszolgálják az előadóművész produkcióját, és ez ettől lesz egyedi és utolérhetetlen. Igazi mezőségi népzenét is halhattunk,- keserves, csárdás és szökős-, melyben Ági hangja mellett egyenértékű volt Nikola tercelése. A magyar népdalban nem megszokott, de Sebőékkel a ’70-es évektől elfogadtatott többszólamú ének gyönyörűen hangzott, és csak hab volt a tortán Parov hegedűjátéka. Hangszerét egyébként egyéni módon nem a nyakába vette, hanem a combjára támasztva szólaltatta meg.
A világ-zenészek egy nótányi szünetet kaptak, mikor is a vonósbanda Potta Géza felvidéki prímás hagyatékából játszott nekünk egyet, jó „nótás” hangulatban. A mi Kőműves Kelemen-balladánk rokonságából eredő bolgár énekelt történet hangzott el ezután, az eredeti 44 versszakból csak hármat bemutatva. A sok-sok hangszeren játszó Nikola most ismét hangszert váltott, és a gadulka nevű ottani vonós hangszer egyedi hangzásával fűszerezte meg a dalt. Ámbár bolgárul énekelt Ági, mintha értettük volna a tragédiába torkolló történet szövegét. Parov mind a Kárpát-medencei, mind a kelet-európai szláv zenében tökéletesen otthon van: sajátjaként szólaltatja meg azokat. Itt itthon van, Bulgáriában otthon. A 2009-es lemezükről a Ya Stani című bolgár népdalfeldolgozásban nem győztünk utánaszámolni az ottaniak nevezetes, páratlan ritmusképleteinek: a 7/8–ok még mentek, de a többi már zavarba hozott minket.
A visszataps után Herczku talán legismertebb dala, a pop-zenészek által is gyakran feldolgozott, magyarózdi gyűjtésből származó “Ha te tudnád, amit én” zárta a koncertet, melyben a művésznő nem nagy sikerrel énekeltetett meg bennünket: a hajlítások nehezebben mentek, mint az Óh, Yeah-k szoktak egy könnyűzenei koncerten.
A másfél órás előadás megérdemelten óriási siker volt: a hallgatóság hosszú tapsa is erre utalt. Kár, hogy az ilyenkor tolakodónak tűnő CD árusítás elmaradt: bizony jó néhányunk dedikáltathatta volna frissen vásárolt emlékező kincseit.

– Gróf István-
fotók: Benkő Sándor
megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2016. 08.23-án

2016. június 25., szombat

LAMANTIN 2016: LATIN- LENGYEL- FRANCIA JAZZ A SÁTORBAN

Lamantin Jazz Fesztivál 2016: Latin - lengyel - francia jazz a sátorban

2016.06.25. - 17:30 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Korlátozta a jegyvásárlókat a kánikula a fesztivál hatodik napján is. Június 24-én, az utolsó sátras napon az Urbán Orsi Trió, a Pjotr Baron Quintet és a Stephane Belmondo Trio lépett fel a Lamantin Jazz Fesztiválon.
Jó kis nyáresti hangulatot igyekezett a nagyérdeműnek - aki még csak csordogált ez idő tájt - ajánlani a pénteki jazzfolyamot nyitó Urbán Orsi Trió, és ez sikerült is. Az elismert jazzénekesnőt - aki gyakorta különböző latin ritmushangszerekkel is fűszerezte előadását - ezúttal Révész Richard, Magyarország egyik legjobb latin zongoristája, és Perger István ütős kísérte el. A műsor kellemes latin számokból állt, így hallhattuk a Volveras (Visszatérsz) c. balladát, a Quizas ( Talán) c. ismert dalt, melyben Révész Ricsi igazolta a beharangozóban elmondottakat szédületes sodrású, ugyanakkor érzéki imprójával. Érdekes, és megható volt az, hogy egy portugál nyelven előadott dalt a portugál focistáknak ajánlott a művésznő.
Urbán Orsi mély tónusú, fűtött, magabiztos hangjával, a tekinteteket magára vonzó előadásmódjával, kellemes összekötőszövegeivel hamar elnyerte a közönség hódolatát, amit folytatott a két, befejező, immár hazai szerzemény tolmácsolásával. Egy Horányi- tangó, melyre a szöveget Orsi írta, és a Charlie-tól közismert László Attila- dal, a Szippantás a jóból már jóval teltebb hangzással mentek, szinte nem értettük, hogy csak hárman állnak a színpadon. Ehhez persze kellett Révész magabiztos zongorakísérete, és a nem ritka, de hatásos rögtönzései, valamint Perger nem tolakodó, négy hangszerének minden centiméterét kihasználó ütősjátéka is. A visszataps után a közismert Sergio Mendez dal, a Mas Que Nada hangzott el, már alaposan felforrósítva az alapból sem hűvös hangulatot.
A Pjotr Baron Quintet Lengyelországból jött, öttagú legénysége más stílust, más hangulatot, más világot hozott nekünk. Baron elismert szaxofonos nemcsak Lengyelországban, hanem Európában és Amerikában is. Együtt játszott például Art Farmer-rel, Zbigniew Namyslowskival is. Pályáján John Coltrane, a post bop és a free-jazz nagymestere irányította egyrészt, másfelől a lengyel jazz nagy újítója, Tomasz Stanko. A zenekarban rajta kívül Hans-Peter Saletin trombitált, Michal Tokaj zongorázott, Maciej Adamczak bőgőzött, és az inkább programozó- matematikusnak, mint jazzdobosnak mutatkozó Lukasz Zyta dobolt. Az ő szólójával indult a quintet műsora, amit eleinte beállásnak hittünk, de a zenészkollégák figyelme a mienket is odairányította: bizony, ment a műsor. A borongós hangulatú, szabad improvizációk hosszú sorát bemutató számot kimért, tudatosan felépített, de azért mégis frissen rögtönzött szaxofon-, akkordmentes, inkább széles futamokkal operáló zongora-, a középső hangsávba, valahol Freddie Hubbardos hangulatú trombita-, valamint a legfelsőbb húrokon üveghanghatáron is pengető bőgőszólók dobták fel.
A második, lassú, balladaszerű számban, az Awaking-ben vágott mellbe az a tiszta fúvóskórus, amely aztán a két következő számban is főszereplő lett. Pedig a jazz nem attól jazz, hogy a fő dallamot feljátsszák, mégis olyan többszólamú, éles, telt szaxi- trombita dallamsort, mint amit a Baron- Saletin kettős hozott, ritkán hallani. A pár sorral korábbiakra utalva Baronék zenéje közép-európai jazz- zene volt, világos jegyei -Stanko segítségével- felismerhetőek voltak. Baron tudatosan nyúlt egy XVIII. századi lengyel egyházi zeneszerzőhöz, Moniuszko Agnus Dei c művéből merítette fő témáját harmadik számához. Ez is egy dobszólóval indított és a dallamot felvezető fúvósok hozták gyönyörűen a régi dallomot.
A negyedik, a ráadás szám vad bop volt, 5/8-os ritmikával, ördögi hangzással, és a zenészek rögtönzéseiből Hans-Peter ezúttal Maynard Fegusson-i magasságokban előadott bravúros trombitaszólója ragadott meg. Máté J. György 2007-es kritikájának minden szava igaz Baron művészetéről: az előadó zenéje nem az érzéseket tolmácsolja, az kerül minden szentimentalizmust. Zenéjével igazságokat akar közölni, ideákat hallhatóvá tenni. Most, 2016-ban is ezt igazolta zenésztársaival.
A vászonponyvás koncertterem csak nem akart hűlni, sőt... Mire leszállt az est és a sátorzáró hangversenyek utolsó előadójához értünk, még mindig csak erős harmadára duzzadt az érdeklődök hada. Pedig az előadó neve sokakat kellene, hogy vonzzon: a francia trombitás, Stephane Belmondo Triója lépett fel ugyanis. Az akkor még fiatal jazzert Chet Baker, a 49 éves korától haláláig Franciaországban letelepedett, stílusteremtő amerikai trombitás fedezte fel Párizsban, és egy darabig együtt is koncerteztek. Ez rányomta bélyegét zenéjére, persze a francia sanzon és Michel Legrand is hatott rá. A csapatban egy ügyes gitáros, Alex Freiman gitározott, és Thomas Bramerie bőgőzött. A kamara jazz kombónak talán nem volt a legideálisabb ez a nagysátor: bulijuk egy kis füstös klubban jobban elképzelhető lett volna.
Az első két számban még nagyon vártuk a jó kis belemelegedő zenét, de nem jött. Ha Belmondo nem játszott, akkor a gitáros nem akkordozott, hanem szólót játszott. Az alig erősített - unplugged - cérna gitárhang egy szál bőgőkísérettel bizony igencsak vékonyka hangzást adott. A tömörítő zongora, a halkan ugyan, de ott lévő dob ilyenkor nagyon hiányzott. Druszám valamennyi trombitaszólója persze emlékezetes volt, szomorkás hangulatú, fátyolos; a west coast stílus jegyei szépen átjöttek rajtuk. A harmadik számban aztán magukra találtak a zenészek, a gitáros és trombitás szépen együtt dolgoztak, míg az azt következő opusban a hórihorgas Thomas lepett meg egy kiváló bőgőszólóval. Egyébként óriási feladat hárult Bremarie-ra: ha mérni lehetett volna a súlyát koncert előtt és után, biztosan 2-3 kg-ot vesztett volna. Az említett gitár-bőgő duónál hangsúlyozottan, de a trió számokban is derekasan helytállt: egy másodpercre sem lankadhatott figyelme az egyedüli kísérőzenésznek.
Az ezt követő meglepetésre azonban mi sem számítottunk: Belmondo a színpadra szólította Winand Gábort - egyébként az improvizációs tábor itt tanító tanárát- , akivel a Body and Soul c. örökzöldet adták elő, káprázatos sikerrel. Így már azért vastagabban szólt a combo, és az imprók is bátrabban jöttek elő. Belmondo közben szárnykürtre váltott (Baker nyomdokain?), így újabb hangszínnel bűvölt a hangzás. Megérdemelt vastaps volt a produkció eredménye. Egy dallamosabb, közérthetőbb filmzene jött szárnykürttel és jó kis bőgőszólóval ezután, majd megint csak Gábort hívták be énekelni az utolsó számban. Hatásos uniszónót adtak elő kezdéskor, a végén mindegyikük rögtönzését bekeretezve. A kicsi, de lelkes közönség visszatapsolta a franciákat, akik végül is a ráadás számmal egy majd másfél órás koncertet adtak a már előre tömörült, javában a tábor hallgatóiból álló közönségnek.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.25-én

2016. június 24., péntek

LAMANTIN 2016: FORRÓSÁG A BLUES-NAPON

Lamantin 2016: forróság a Blues-napon

2016.06.24. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Mindannyiunk örömére ismét visszatelepítették a nagysátrat a szervezők a főtérre, a fesztivál Blues napjára, amin általában a legforróbb hangulatú koncerteket kapja a közönség. Kánikula most is volt...
Délután hatkor, a meghirdetett kezdéskor ezerrel sütött a nap, néhányan lézengtek csak a sátorban, és aki tudott, sört ivott. Ekkor lépett fel előzenekarként a diákokból összeállt fúziós- jazzt játszó alkalmi alakulat, a VÁR- BEQ. A ritmusszekciót tegnap már hallottuk a klasszikusabb jazz vonalat képviselő Béta Chord formációban, és lám, Pál Gábor basszeros és Zubor Atus dobos- nem is akárhogyan-, megmutatta a nagyérdeműnek, hogy több lábon áll. A két szólista, a pontosan, ugyanakkor hatásosan játszó Cseke Dániel szaxofonos és a banda névadója, hangszerének alapos tudója, Várallyay Benedek gitáros üde, pergő instrumentális jazz- rock zenével lepett meg minket.
Pontban fél hétkor helyet cseréltek az országos hírű blues csapattal, a Fekete Jenő által vezetett Muddy Shoes-zal. A '80-es évek végén még nem volt magyar tiszta blues a rock- bluest játszó Hobó Blues Band-et kivéve, és ekkor lépett színre az akusztikus vonalat vivő Vas Zoltán, és az erősített zenét muzsikáló Palermo Boogie Gang, melyben Jenő is kezdett. Nos, a műfajhonosító gitáros- énekes stílusa, hál ' Istennek mit sem változott, haja is csak alig őszült 3 év óta, mikor szintén itt szerepeltek. Egy pattogó, erős kezdés után másodikként Eddie Boyd bluesfater klasszikusát, a lassú tizenkettes Five Long Years c. bluest nyomták le, Jenő szokásosan kimért, megfontolt rögtönzéseivel, és Neumann Balázs változatos orgonaimpróival. A lassú bluestéma hamarosan visszatért a műsorba egy gyors rock dal, és egy Tom Waits-es hangulatú, a zongorán szépen kísért One More Glass után, mégpedig egyenesen a királytól, Muddy Waters-től.
A Hootcie- Coothcie Man megint lehetőséget adott a gitárosnak és a billentyűsnek a kibontakozásra, megfelelő időkeretek között és igazságosan megosztva. Mert az estén ez nem volt mindig így! J.J. Cale, a blues, a country és a rock and roll határmezsgyéin munkálkodó zenész közismert After Mindight-ja után egy kissé cukrosabb dal (All I Want) kizökkentett a kerékvágásból, hogy aztán a koncertzáró dal, a Don't Burn Down kemény rockja hozza vissza a kedvünket a visszatapsolásra. Fekete hozta a tőle elvárt kőkemény, pontos, és hatásos gitárjátékát, és az énekhangja is tökéletesen rendben volt. A meglepetést inkább az „új ember", Neumann Balázs okozta, aki ragyogóan bánt a billentyűkkel, és hol zongora, hol orgona, hol Hammond- játékával kitűnőre vizsgázott. Pengő Csaba érdekes módon hangosított nagybőgőt használt a műsor nagyobbik felében, mivel úgy sikerült annak hangszínbeállítása, mintha azokat is az utolsó két számban előkapott basszusgitárral játszotta volna le. Mezőfi „Fifi" István precízen vezette a ritmusszekciót, és jó volt látni, hogy a jó kis együttzenélés hatására kivirult, igencsak elemében volt, és olyan variációkat varázsolt az utolsó számban, hogy arra oda kellett figyelni.
Nem sok idő kellett az átszereléshez: egy zongora és egy dob összeállítású duó következett Jenőék talán nem kellően értékelt produkciója után: a Luca Sestak Boogie Duo foglalta el a színpadot. A mindössze 21 éves Luca megnyerte Németországban a Boogie- woogie díjat, és káprázatos zongoratudásáról híresült el. Társa, a hasonló korú Johannes Niklas dobos volt. A boogie- woogie eredetileg a klasszikus blues gyors változata, amely 1924-ben született meg Chicagóban. A zongora- boogie kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusra a jobb kéz játssza fel a melodikus futamokat. Akkori sztárjai: Albert Ammons, Big Maceo, Jimmy Yancey, Pete Johnson, Meade Lux Lewis voltak, akiknek felvételei 80 év távlatából is üdítőek, frissek maradtak.
Nos, most sem csalódtunk: a két fiatalember szokatlanul ügyes show műsorral fűszerezett programot adott a hallgatóságnak úgy, hogy a kedves humor, a viccelés, a kordában tartott jópofizás még rátett egy lapáttal zenei produkciójukra, így hamar a közönség kedvencei lettek. Az első két őrült gyors boogie után, melyben Luca bemutatta óriási technikai felkészültségét a fekete- fehér billentyűk otthonában, a Nobody Knows You c. örökzöld blues-zal leptek meg minket a fiúk, melyben Sestak énekelt is, és nem is rosszul. A Felkelő nap háza c. folk-rock örökzöld megint csak óriási meglepetés volt. Ebben az Animals- átdolgozásban volt olyan perc, hogy jobb kézzel fenn állandó hangon triolákat játszott, a bal kézzel pedig a jól ismert dallamot. A blues zongorázás minden csínját- bínját bemutatta nekünk a fiatal művész, miközben a dal számtalan dallam,- és ritmusvariáción keresztül változott.
A német zongorista, mivel már tegnap óta Szombathely vendége volt, jónéhány szót, kifejezést megtanult magyarul, hogy a hazai közönség kedvébe járjon. Nos, ez sikerült is, míg dobos kollégája egyéb tréfás showelemekkel vívta ki ugyanezt. Hol a mikrofonállványt, hol a szőnyeggel letakart színpadot, hol a hangfalládákat dobolta végig. A végén már egy kicsit vásári jellegű lett a produkció, a kevesebb több lehetett volna. Egy '30-as évek hangulatú buklé, érzelmes énekkel következett, majd a megunhatatlan virtuóz zongorafutamok az utolsó számban, a közönséget is megénekeltető Is it Love, What I Feel-ben folytatódtak. A szűnni nem akaró vastaps után egy echte Chicago-boogie következett, jó dögös felvezetéssel, majd egy párját ritkító dobrögtönzéssel, melyben érdekes, nem megszokott elemeket csempészett szólójába Johannes. A szám csúcspontján Luca a színpadra szólította a nézőtéren helyet foglaló hazai boogie- woogie zongoristát (a kollégák ezek szerint ismerik egymást széles e világon!), a győri Dániel Balázst is, aki a zongoraszékre Sestak mellé csúszva, játékával nem maradt szégyenben: hömpölygött, áradt, gurult a boogie a négy kéz alól. Az egyórás koncerten az volt az érzésünk, hogy a két muzsikusnál jóval többen zenéltek a színpadon. Telt hangzás volt, pörgött a műsor, jó volt hallgatni!
A csúcsprodukciónak ígérkező Lurrie Bell's Chicago Blues Explosion koncertjére vártuk a nagyobb show-t, amolyan amerikaiasan. A négy zenész, a gitáros- énekes mellett Anderson „Sonny" Edwards billentyűs, Melvin Smith basszeros és Willie „The Touch" Hayes dobos színpadi öltözéke is a puritán, az erre nem adó európaitól eltérő volt: vasalt nadrágban, inggel, mellénnyel, bőrcipőben, karkötőkkel felcicomázva léptek fel. Az első hangok felcsendülése mellbe vágott: ez ám Muddy Waters, John Lee Hooker öröksége, a nyers, bárdolatlan, kőkemény elektromos blues! Aztán az idő múlásával kiderült, Mr. Bell ma este nincs topon. Semmibe meredő tekintetével énekelt, gitározott, és a koncert első felében még a súlyos, nehéz, gyors futamoktól mentes rögtönzései sem dobták fel saját magát, így érthető módon, minket sem.
A második számban, egy lassú, 12-es bluesban aztán, amikor a verse után a rögtönzések következtek, Lurrie 8 kört adott magának, a billentyűsének meg kettőt. Elnyújtotta a számokat, mint a rétestésztát, és őszintén megmondva a rögtönzései ugyanazokból a panelekből álltak: már- már unalmasnak tűntek. A 8-12 perces számok nem szokatlanok a blueskoncerteken, amikor a közönség lelkesedése nagyobb teljesítményre hangolja a művészt, és az egyre jobban belemelegedik. De itt nem ez történt. A bluesfater, aki nem letagadhat, hanem „feltagadhat" vagy 10 évet (mindössze 57 éves!), ledarálta a műsor első felét úgy, hogy nem volt kontaktusa a közönségével. Még szerencse, hogy egy olyan ritkán hallható, ösztönösen játszó basszgitárosa volt, aki tökéletesen ráhangolódott a bluesra: inkább Melvin kíséretét hallgattam, és a jól felkészült, a valamilyen fokon egyhangú bluest mégis színesen játszó, állandóan variáló Willie-t, a dobost. Nem volt egy Pinetop Perkins, de jó volt a billentyűs is. Hagyományos blues-zongorázásban tökéletesen játszott, a nagy, szekrényes Hammondon is otthonosan mozgott, „jólesően" ellensúlyozta Lurrie rámenősen hosszú gitárjátékának monotonságát. De ahogy a koncert után Premetz Mátyás orgonistával, a hangszer kölcsönzőjével megállapítottuk, nem „tett kárt" a hangszerben.
A 70 perces műsor alatt nyolc számot játszott a banda, köztük a tavalyelőtti Blues Awards győztes dalát, a Blues In My soul-t, valamint B.B. King örökzöld balladáját, a Sweet Little Angelt, de Albert Collins Snow Cone örökérvényű bluesa sem hiányzott a repertoárból. Ekkor végre belemelegedett az öreg is, már jókedvvel nyűtte vörös Gibsonját, mely egyes nézők szerint egy millióba is kerülhet. Hát igen, sem pengető, sem lábgombok, sem semmilyen plusz kütyü nem zavarta meg Lurriet abban, hogy hatalmas hangerővel (az orgona- imprók alatt bizony le lehetett volna halkítani akkordokat hozó gitárját) tépje a húrokat, és mellbevágó hangzást produkáljon. Érdekes volt egyébként, hogy a shuffle ritmusokban, mint az utolsó előtti számban hallhattuk is, nem gyorsan, egymás után, a megszokottan felülről lefele pengette a húrokat akkordozás közben, hanem „megspórolva" a gyors mozdulatokat, a közbülső ritmusban ujjaival „szétfröcskölve" szólaltatta meg az akkordokat.
Az utolsó szám Muddy Waters szédületes ritmikájú Mojo Workingje volt, amiben aztán,- mentségükre legyen mondva- beleadtak apait- anyait, még Bell mester is változatosabban rögtönzött. A búcsúzás, miután ha nem is vas-, de hosszan tartó tapsvihar volt, felemásra sikeredett. Egy köpcös, hosszúhajú alak (menedzser?) felment a színpadra, és egyenként lecibálta a zenészeket onnan. Mindegyikük azért becsületből meghajolt a közönség felé. Utoljára a főnök, precízen becsomagolva gitárját, hagyta el a fedélzetet. A legalsó lépcsőn végül ő is integetett még, majd a megfogyatkozott közönség közé vegyült el, hogy a bőven rendelkezésre álló CD-iből a vásárlóknak dedikáljon. Szebb véget érdemelt volna ez a nap!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.24-én

2016. június 23., csütörtök

LAMANTIN:SZERDA ESTE IS ZONGORAVIRTUÓZT HALLHATTUNK A KRÚDY KLUBBAN

Lamantin: szerda este is zongoravirtuózt hallhattunk a Krúdy Klubban

2016.06.23. szöveg és fotók: Gróf István

A fülledt meleg és a gyakori gerjedés sem ártott a Szabó Dániel Quintet sikeres szereplésének a Lamantin Jazz Fesztivál negyedik napján. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak van, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.
Mindössze három alkalommal játszott az erre a nyárra frissiben összejött Szabó Dániel Quintet. Nagykanizsán és Budapesten a múlt héten léptek fel, az alapos szakmai portál jelzései szerint sikeresen, és Tímár Péter személyes meghívására végül Szombathelyre is ellátogatott a „most már rutinos" csapat. Nem volt könnyű összehozni az alakulatot, hiszen a zenekarvezető-zongorista-zeneszerző életvitelszerűen Amerikában, Los Angelesben él, Szandai Mátyás bőgős Párizsban, Juhász Márton dobos pedig Bécsben. Bacsó Kristóf szoprán- és altszaxis hosszú amerikai és franciaországi csavargások után itthon van, ugyanúgy, mint Zana Zoltán, tegnap az Új Equinoxban már hallott altszaxofonos.
A most 40 éves zongorista 1998-ban került reflektorfénybe: megnyerte a Füsti Balog Gábor jazz- zongoraverseny tehetségkutatóját, mindössze 22 évesen, de a két, hasonló korú szaxis zenésztárs is nagyjából ekkor debütált: 1999-ben az Ablakos Lakatos Dezső Szaxofon versenyt nyerték meg. A csapatból csak az ütős, Juhász Márton 30 alatti, de Bacsóval együtt ő is a talán legnevesebb jazz-főiskolán, a bostoni Berklee College of Music-on végzett.
A foci EB miatt bölcsen 21 órára tett koncert előtt azért az Improvizációs Tábor hallgatóiból verbuválódott Beta Chord formáció játszott egy keveset nekünk. Girincsi Fruzsina énekesnőről még hallani fogunk, úgy hiszem, de a derekasan és pontosan játszó többi muzsikus nevét is megörökítem: Fenyvesi Márk- gitár, Papp Tamás- zongora, Pál Gábor basszus és Zombor Atus- dob.
Már elmúlt 9, mikor a zenekar belekezdett az első számba, az Útkereszteződésekbe. A forró, párás, nehéz levegő, a tompa neonfények, a Krúdy- klub családias beltere igazi 50-es évekbeli amerikai bebop-klub hangulatot adott az eseménynek. A szövevényes, tekergő zene, a széttört, aszimmetrikus ritmusok, a hangszerszólókra kihegyezett felépítés a kedden hallottaktól alaposan eltért. Bacsó szoprán-, majd Zana tenorszólói mellett bemutatkozott Szabó is: különösen a második számban, a Bossanovában végeláthatatlanul hömpölygő zongorafutamai megadták a jelzést a továbbiakra. Vagy Dani volt az átlagnál magasabb, vagy a zongora volt annál alacsonyabb (az előbbire tippelek), de kezdéskor a kottatartó állványt egyszerűen vízszintesbe hozta, és az odafektetett kottákból fentről olvasott.
A La Plage c. számban a leginkább összeszokott Bacsó és Szabó zongora-szopránszaxofon kérdezz-felelek játéka volt élménytadó. Kristóf a magas hangok fújásakor bizony gyakran „besegített" azzal, hogy ilyenkor lábujjhegyre tornászta fel magát. Az ostinato dörmögő bőgőszólamra felrakott 6/8-os progresszív darab, a Lebegés ismét más hangulatot adott: a tenorszaxik melankolikus kórusa, Juhász csilingelő kütyüi, a west coast-os zongora futamai elvarázsoltak bennünket.
Érdekes módon az ezt követő számban, az Istinató-ban jött át először igazán jazz-zenéjük extázisa úgy, hogy csak trióban, fúvósok nélkül játszottak: a kelet- európai népzenei dallamokra írt, páratlan ritmusokban variált (mintha 11/8-ot is számoltam volna benne) számban Dani saját (ez nagyon látszott rajta), és persze a mi örömünkre két akkora szólót tekert, hogy az nem volt mindennapi. Persze Szandai Mátyás nagyon profi, pontos és Juhász Márton ötletdús, sokszor alaposan „megfűszerezett" játéka is hozzájárult ehhez. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak volt, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.
A hangulat ezután már nem hagyott alább, előbb egy swingben, amelyben mindkét szaxis tenoron rögtönzött, mégis jól megkülönböztethető játékkal, majd egy latin alapra játszott (Közös alapok c.) számmal köszöntek el több mint másfél órás koncertjük után a közönségtől.
A fülledt meleg (pedig van légkondi a helyiségben!) és az időnkénti gerjedések egy kicsit ugyan visszavettek az élvezetből, de a jól megérdemelt vastaps után egy újabb meglepivel rukkoltak elő a zenészek. A ráadás egy szopránszaxi- zongora duó volt, melyet Dani írt, és Kristóffal közösen adták elő. A Gyermektánc, a már említett népzenei gyökerek mellett most Szabó Dániel kortárs zenei oldalát mutatta meg.
Nem voltam biztos abban, hogy el tudok menni erre a koncertre. Ezután biztosan állítom, kár lett volna kihagyni!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.23-án

2016. június 22., szerda

CSÖKKENŐ HANGERŐ- NÖVEKVŐ MŰÉLVEZET- HÁROM ZENEKAR KONCERTJE A LAMANTIN FESZTIVÁLON

Csökkenő hangerő, növekvő műélvezet - Három zenekar koncertje a Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napján

2016.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Az „igazi, nagy” koncertek beindulása a kedd esti, Bartók termi eseményekkel vette kezdetét a XVII. Lamantin Fesztiválon. Három merőben eltérő zenekar mutatkozott be ezen az estén, persze a közös nevező, az improvizáció jegyében.
Elsőként a 10 éves budapesti Loop Doctors lépett fel, és rázta fel a Bartók terem más zenéhez szokott falait. A Szendőfi Péter dobos és Romhányi Áron billentyűs által működő drum'n' bass, breakbeat, rap, funky és jazz ötvözetét játszó duó ezen az estén Szentpáli Roland tubással egészült ki. Mind az öt számot legutóbbi, 2015 januárjában megjelent nagylemezükről, az Entering a Room-ról játszották. Az alaphangszerként elkönyvelhető ütős olyan elementáris erővel adta meg a zenei alapot, hogy bizony, fülelni kellett a többi hangszer megszólalására. A rendkívül keményen és dinamikusan doboló, hat dobot és 5 cint nyaggató Szendőfi pedig a legkevésbé használt technikai kiegészítőket, nem úgy, mint a billentyűs, aki Rolandja mellett samplert, számítógépet, és egy sor más „kütyüt is bevetett, de még a komolyzenei múlttal (és jelennel) rendelkező, újításra bevethető tubás is láb-billentyűjével variálta a fúvóshangszer hangszínét.
A Three 4 Free kezdőszám a dinamikájával, a Main Title jazzes, már-már swinges lendületével, a Take One kísérletező, őskáoszt idéző progresszivitásával maradt meg emlékezetünkben, persze Áron virtuóz, gyors futamokat produkáló billentyűs-improvizációi közepette, amelyek rendre tapsra késztették a zömében fiatalokból - az improvizációs tábor hallgatóiból - álló hallgatóságot. A tubás hol a klasszikus basszus szólamot hozta gyors nyolcadokkal, hol ötletesen rögtönzött, minőségi szólókkal meglepve a nagyérdeműt. De amit a negyedik számban, a Shotgun Approach-ban művelt, az volt az igazi tubaszóló. Egyéni technikával úgy hajlította a hangokat bal keze ujjával a hangszer peremét simítva, hogy soha nem hallott hangokat varázsolt elő hangszeréből. Az önéletrajzi ihletettségű ráadás számban Romhányi volt a főszereplő az éneklés, a rap, a különböző, akárhonnan elősündörgő effektek használata révén. A DJ hozta a hangulatot, és bár az kisebbségben ott ülő 50-en felüliek ha nem is, de a fiatalok hosszú tapssal jutalmazták a Fonogram- díjas zenekart.
A szünetet követően Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere hivatalosan is megnyitotta a XVII. Lamantin Jazz Fesztivált, és a legújabb turisztikai desztináció, a Szent Márton év rendezvényeire is felhívta az idelátogató vendégek figyelmét.
Az improvizációs tábor szakmai vezetője, Márkus Tibor zongorista által irányított Új Equinox csapata lépett fel ezután, másik két, itt oktató tanártársával, Jeszenszky György dobossal és Csuhaj Barna Tibor bőgőssel a háta mögött. A csapatban még alapemberként Zana Zoltán tenorszaxin és egy EWI (Electric Wind Intrument) nevezetű, fúvós- szintetizátoron játszott, vendégként pedig Jász András altszaxis, valamint két fiatal hölgy, Kovács Linda és Eszes Viktória énekesként lépett fel.
A kezdő számban mintha Chic Corea (Márkus tanár úr példaképe) Live at San Francisco-jának hangulata jött volna át, kissé kimértebb formában, melyet a következő szám (Some of Each Days) sem dobott fel. Ebben már Linda énekelt, és Jász András is bemutatkozhatott egy emlékezetes rögtönzéssel. A következő dalban a kinézetre dizőz karakterű Eszes Viktória állt a mikrofon elé. Társnőjétől jóval jazzesebb, smooth-osabb hangon énekelt, a zenekarvezető, Zana klarinétra emlékeztető EWI imprójával megspékelve. A Meglepetés a negyedik számban jött, amikor a ragyogó, bossa nova ritmusú, jól feldolgozható dallamú instrumentális szám került terítékre, Jász tollából.
A kissé steril hangulatot vérbővé változtató dal után ismét egy latin ritmuskavalkád következett (Sky-Fly), amelyben Jeszenszky kapott nagy tapsot dobrögtönzéseiért. Majd a misztikus hangulatú, visszafogott kíséretű dalban, a Time into Sound kompozícióban a folk-hippy öltözetű Linda bemutatta egyedülálló, ragyogó hangját és rögtönzési képességét. A hangulat tovább fokozódott a műsorzáró dalban, a Why Are the Whys?-ban, ahol a két lány duettet énekelt, majd felváltva szólaltak meg. Kovács Linda élesebb, tisztább, talán iskolázottabb hangja eltért, mégis tökéletesen kiegészítette Eszes Viki fátyolos, jazzesebb hangját. Jász szaxiszólói nemesítették még tökéletesebbé a dalt, hogy a nem nehezen kikényszerített ráadással, a jövőre a boltokba kerülő új CD címadó számával, a Trap cíművel zárják a koncertet.
A Márkus Tibor vezette Új Equinox rendkívül sokoldalú, rengeteg zenei tapasztalatot műveibe beépítő, folyamatosan megújulni tudó szeptett valódi örömzenét játszott: a két lány elemében volt, meg is tapsoltatták a majdnem teltházat hozó Bartók Terem közönségét.
Az est fénypontjának a Csík Gusztáv Trió fellépése ígérkezett. A zenekarvezető, valamint a Reggie Johnson bőgős és Alvin Queen dobos életútját a múlt pénteki beharangozóban leírtam, ezt nem ismétlem meg. Mindenesetre a magyar jazzélet egyik nagy legendája tért vissza Szombathelyre a 2004-es Lamantinon való részvétele után, mikor is Jimmy Woode bőgőssel és Bobby Durham dobossal játszott együtt. A művész meg is említette akkori fellépését és egykori bőgős zenésztársát is, minekutána a felvezető dalt követően egy Woode szerzeményt adtak elő. Különös volt a három zenész bevonulása is. Az előadók tekintetében topis farmerekhez, mindenféle fajtájú fejfedőkhöz, izzadt trikókhoz, koszos tornacipőkhöz szokott szemünk, amikor a három, 70-en túli úriember belépett a színpadra. A lezserséget egyedül a nyakkendő hiánya adta számukra, de mindannyiukon öltöny, vasalt ing, bőrcipő volt. Ahogy dukál!
A zenekart Csík dirigálta és a dobosával folyamatos szemkontaktusban volt végig, aki mosolyogva, fekete arcából éles kontrasztként villogó fehér fogait mutatva leste-várta főnöke minden zenei rezdülését, hogy azt lekövethesse. Le kell írnom azt a gyakorta elcsépelt szót most nagybetűvel, hogy ők ott JÁTSZOTTAK! Reggie, a bőgős is figyelt, ámbár úgy tűnt, mintha nem figyelne. Kissé flegmának látszott, de ízig-vérig együtt volt a többiekkel. Gusztáv öt és fél évtizedes zenei múltja, a hagyományos swing stílus szinte tökélyig való elsajátítása meghatározta az est repertoárját: nem volt itt semmi kísérletezés, semmi féle Hammond- orgona, semmiféle stíluskeveredés: jöttek a kettők meg a négyek, a Modern Jazz Quartet, Oscar Peterson stílusában, szépen, halkan, de virtuózan, felemelően.
A zongorista felvezette a számot balladaszerű szólóival, majd rákacsintott a dobosra, majd beindult a swing henger: Duke Ellington Satin Doll-ja, Cole Porter Night and Day-e, megint Ellington Take The A Train-je, és a többi korabeli amerikai evergreen, persze sok saját szerzeménnyel kiegészülve. Emlékként az első, 1977-es nagylemezükről Herbie Hancock Cameleon-ja is elhangzott.
A zene szeretete uralta muzsikálásuk minden percét - Csík brillírozott hangszerén, jó 7 oktávot rendszeresen használt, aztán a gyors virgákat egykezes, tiszta, nem bonyolított balladaszólamok váltották. Johnson, a szótlan bőgős, érdekes módon nem a gyűrűsujjával, hanem a középső, vagy az összezárt középső-gyűrűs újjal pengetett. Ahol természetesnek vennénk az állandó nyolcad ritmust, az nála felborul: negyedek hoz csak, kivárósan, majd aztán aprózza az elvártaknak megfelelően a ritmust. Alvin a koncertkezdő banda dobosa hangszereinek csak felével rendelkezett, de mindent tudott rajta, amit kellett. A seprőket, a filcet, és „rendes" ütőket egy számon belül többször is variálta, ahogyan annak hangulata kívánta. Nem túl hosszú, a közönség türelmét túlzottan nem igénybevevő szólóival azonban megmutatta zenei tudását.
Egy szintén Jimmy Woode szerzeménnyel, a Blues in the Out-tal jöttek vissza a szűnni nem akaró vastaps után, ahol a közönség tisztelete jeléül felállt helyéről, majd a második visszataps után Csík Gusztáv egy 1970-es számával, a Dal a szerelemért cíművel búcsúztak. „Soha nem próbálunk, csak játszunk"- mondta a zenészlegenda elköszönésükkor, és én elhittem ezt nekik.
Csak azt nem tudtam megérteni, hogy gospel énekesnő felesége az aulába miért nem hozott több CD-t magával a rajongók számára. Többen lemaradtunk a vásárlásról, pedig .... De a Csík- trió estéje így is örökre emlékezetes marad.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.22-én

2016. június 17., péntek

JAZZ- KURIÓZUM A BARTÓK TEREMBEN : CSÍK GUSZTÁV TRIÓ

Jazz-kuriózum a Bartók Teremben: a Csík Gusztáv Trió kedden lép fel a Lamantin Jazz Fesztiválon

 2016.06.17. Gróf István Fotó: Sánta István Csaba

Az utóbbi évtizedekben mindig szenzációszámba megy a Svájcban letelepedett billentyűslegenda, Csík Gusztáv ritkára szabott fellépése. Nem azért, mert 73 éves, hanem azért, mert nem aprózza el magát. Június 21-én a Bartók Teremben lép fel a Csík Gusztáv Trió a Lamantin Jazz Fesztivál programjában.
Az utóbbi évtizedekben mindig szenzációszámba megy a Svájcban letelepedett billentyűslegenda, Csík Gusztáv ritkára szabott fellépése. Nem azért, mert 73 éves, hanem azért, mert nem aprózza el magát. Hosszú, és főleg sikeres életútja feljogosíthatja arra, hogy válogasson. Szerencsénkre beválogatott minket, és június 21-én két remek zenész társaságában fellép a Bartók Teremben.
Csík Gusztáv 16 évesen már Egerben, a helyi Park Hotel bárjának zongorája mögött ült, az akkori jazz-zenészek egyetlen megjelenési lehetőséget jelentő helyszínén ugyanúgy, mint később a legendává nemesült budapesti Dália presszóban. Példaképei Oscar Peterson és Duke Ellington voltak. 20 éves korában elfogadta Pege Aladár felkérését, hogy a zenekarában zongorázhasson, és ez komolyan elindította a karrierjét. 1970-ben és '72-ben az év szólistája lett, '73-'80 között pedig a Szórakoztatózenei Központban már a jazzoktatásra teszi le a voksát, ott tanít.
1977-ben megjelenik első nagylemeze, amin együtt játszik Berkes Balázs bőgőssel, Jávori Vilmos dobossal, és meglepő módon egy másik billentyűssel, Fogarasi János Hammondossal. Ezután Svájcban telepedik le, ahol máig is él. Ott is főleg szállodák bárjaiban lép fel.
Pályafutása során olyan jazzsztárokkal lépett fel, mint Dizzie Gillspie trombitás, a bebop egyik vezéregyénisége, vagy Kenny Clarke, az örök mérce, a Modern Jazz Quartet dobosa, akinek lemezén is közreműködött, vagy Alvin Queen dobos, aki Billy Cobhamet váltotta a Horace Silver Quartetben, és aki napjainkig is, így itt, a Lamantin fesztiválon is a magyar jazz-zongorista partnere lesz. A Michael Brecker-rel és George Coleman-nal is együttmuzsikáló dobos szintén Svájcban telepedett le, talán ez is közrejátszott a két zenész egymásra találásában.
A bőgős ezen a keddi estén az a Reggie Johnson lesz, akinek szintén előkelő a „pedigréje": Art Blakey korszak-meghatározó bandájában, a The New Jazz Massengersben játszott már 1966-ban, de a'70-es években Sonny Stitt bebop- szaxissal, Kenny Burell gitárossal, Charles Mingus bőgőssel is alkotott a most 76-ik évében lévő fekete muzsikus.
2004-ben már a fellépett a Lamantin fesztiválon a Csík Gusztáv Trió. A billentyűs közben - énekesnő felesége révén - nemcsak a jazzben, hanem a gospelben és a bluesban is elmélyedt: a 3 Ladies of Blues előadás több, mint egy évtizede sikerrel fut a színpadokon. Kíváncsian várjuk tehát a magyar zenekarvezetőt két tapasztalt amerikai társával, mivel nagyrészt titok, hogy mit hallhatunk tőlük.
Megjelent a www.vaskarika.hu potrálon 2016.06.17-én

2016. június 15., szerda

LAMANTIN FESZTIVÁL, BLUES-NAPI KEDVCSINÁLÓ

Lamantin Jazz Fesztivál: Blues-napi kedvcsináló

2016.06.15. Gróf István - Fotó: Delmark
Június 23-a a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napja. A fesztivál egyik legnagyobb neve Lurrie Bell és blues bandája. Bemutatjuk a zseniális blues gitárost
!

A csütörtöki Blues-nap óriási szenzációt ígér: egy eredeti, Chicago -más néven urban- blues banda veri fel az éjszaka csöndjét a Fő téri sátorban és környékén. Lurrie Bell érkezik hozzánk csapatával. Édesapja, Carey Bell szájharmonikás a Chicago-blues királyának, Muddy Watersnek zenekarában is játszott, ráadásul a szeles városból visszaküldte serdülőkorú gyerekét, Lurrie-t a nagyszülőkhöz Mississippi államba, hogy ott megismerhesse a még mélyebb gyökerek révén az autentikus delta bluest is.
Photo: Suzuki ToshiyaNos, úgy tűnt, ragadt rá. Nem csak az ősök muzikalitása, hanem az ambíció is, és olyan mentorok, mint apján kívül a blues legendának tartott Eddie Taylor gitáros, Big Walter Horton harmonikás, Sunnyland Slim zongorista vagy Eddie Clearwater gitáros, akiknek hatására 19 évesen az Alligator blues lemezkiadó Living Chicago Blues válogatásán már játszhatott. Ez egy olyasmi vállalkozás volt akkor, mint nálunk talán az „Utolsó óra" népzenei értékmentés a Fonó kiadó gondozásában.
1977-ben a már nagyhírű blues díva, Koko Taylor bandájában nyűtte a húrokat, majd a '80- as években világutazó lett: fellépett a blues muzsikát az európai közönségnek megismertető American Blues Fesztiválokon, többek között az NDK-beli körutak egyik fiatal szereplője volt. A '80-as évek végén személyiségi gondjai voltak, de a '90-es évek közepe óta az amerikai blues zenészek legelismertebbjei közé verekedte magát. Az Alligator, majd a nem kevésbé blues orientált Delmark lemezcég jóvoltából ontotta a lemezeket. 2014-ben a műfaj legnívósabb versenyén, a Blues Music Awards-on dalával, a „Blues in My Soul"-lal megnyerte a legjobb dal kategóriáját, a következő évben pedig a legjobb férfi blues előadó lett.
Kéthónapos olasz- spanyol körútjába iktatta be a Lamantin Jazz Fesztiválon való fellépését, hogy majd ezek után otthon, az általam már felfedezett Chicago-i bluesbarlangokban, a Buddy Guy' Legendben és a Rosa's Lounge-ban térjen haza az otthoniakhoz a nyár végén. Zenésztársai Anderson „Sonny" Edwards billentyűs, Melvin Smith basszeros és Willie „The Touch" Hayes dobos lesznek.
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2016.06.15-én, és 06.22-én ismét