2017. április 14., péntek

50 ÉV BŰNBÁNAT-MENTESEN- THE PRETTY THINGS KONCERT

50 ÉV BŰNBÁNAT-MENTESEN, CSÚCSRAJÁRATOTT ROCKKAL
A „THE PRETTY THINGS” KONCERTJE A VIENNA BLUES SPRING-EN

Amikor a ’60-as évek elejének-közepének Angliájában a beat-zene és a rhythm & blues forradalma megszületett, óriási zenei kínálat kápráztatta el nemcsak a britek, hanem a világ akkor hirtelen megsokasodó zenerajongóinak táborát. Százszámra alakultak a hihetetlenül tehetséges zenekarok, és jöttek elő a szólisták. Ugyanakkor a majdnem elfelejtett fekete blues-zene feltámasztását valójában a szőke, kékszemű, egyszálbél angol legénykék számlájára kell írnunk. A londoni The Rolling Stones, a Yardbirds, a Manfred Mann, a Downliners Sect, a Zoot Money’ Big Roll Band, a Newcastlei Animals, a birminghami Spencer Davis Group, az ír Them meghódították a közönséget zsúfolásig telt koncertjeiken, és a slágerlisták vezető helyeit is kibérelték.
Nos, ebbe a csoportba illeszkedett bele a szintén londoni The Pretty Things együttes is, amelyet 1963-ban alapított a Rolling Stonesba meghívott, de a posztot el nem fogadó Dick Taylor gitáros és Phil May énekes- harmonikás, jelenleg is zenélő muzsikusok. Balhés botrány-banda voltak, sok angliai városból, sőt, Új- Zéland országából is kitiltották őket viselkedésük miatt a ’60-as években. Mint a Rolling Stones pályatársa, vetélytársa, tejtestvére, első két albumuk főként Bo Diddley és Jimmy Reed zenéjén alapuló Chicago-blues hagyományait tolmácsolta, majd, - mint a kortársak mindegyikénél szintén-, az útkeresés következett: ekkor a pszichedelikus zene hatása volt leginkább jellemző munkásságukra. Akkori nevezetes albumuk, az S. F. Sorrow a britek első rock-operájának jól sikerült kísérlete volt, és hatott mind a kortársakra, mint a szakma kritikusaira, de a közönségre nem eléggé. A ’70-es években a klasszikus rock, a hard-rock volt mindig igényes zenéjük ismertetőjele, de a várva várt átütő világsiker mégis elmaradt annak ellenére, hogy a kritikusok zenéjükről mindig felsőfokon nyilatkoztak. Napjainkig 12 albumot és 7 koncert-válogatást adott ki az 1976-78 közötti két év szünettől eltekintve végig egyben- tartott banda. Mivel a nagy brit R & B zenekarok, avagy szólistáik mindegyikét sikerült mára meghallgatnom, nagy örömömre szolgált, hogy a veterán csapat 2016-ban indult világkörüli Never Ending Tour műsorát elcsíphettem Bécsben, ahol minden tavasszal 40 napos blues fesztivált rendeznek az e célra tökéletesen megfelelő Reigen- klubban.
Mintegy 4-500 ember, zömében 60 feletti öreg rocker töltötte meg az Ottaklinger- sörszagú nagytermet (ez volt ott az alap-pia), ahol a színpad előtt álló tömeg hamarosan megtelítette a termet. A mi pesti Akváriumunk kis terméhez hasonló nagyságú és hangulatú Reigenben fél 9-re hirdették meg a kezdést, de már pár perccel elmúlt 9., amikor a „fiúk” porondra léptek.
Az ötösfogat hangszer-leosztás szerint nem változott: szóló-, kísérő-, basszgitár, ének, dob. A színpad közepén a kimondottan jó bőrben levő, korát meghazudtoló (72 és fél éves!) énekes, Phil May állt mikrofonja mögött, míg jobbján az inkább szerves-kémia professzornak, mint rock- blues gitárosnak tűnő 74 esztendős ős-alapító, Dick Taylor, akinek mozgásán igen, zenéjén ellenben nem látszott- hallatszott a kor. May bal oldalán a fiatal, echte rocker kinézetű, csapzott hosszú hajú basszeros, 2008 óta zenésztárs, George Woosey, mellette, a színpad jobb szélén a szintén régi bútordarab, az 1988 óta velük muzsikáló gitáros- harmonikás- vokalista Frank Holland állt már őszülő loboncával. A doboknál a basszeros korosztályába tartozó, fiatal dobos, Jack Greenwood ült, aki már szintén egy évtizede a turnézó csoda-csapat tagja.
A 2015-ben készült új stúdió- albumukról rögtön az elején lejátszottak egy dalt, mintegy kötelességként letudva azt, hogy a daliás időkre emlékezve, belecsapjanak a lecsóba. Ez sikerült is: második, legsikeresebb kislemezük, a Honey, I Need Your Love mellett a korai szilaj korszakukból még két Bo Diddley – nótát, az Asszony, fogd be a pofádat, és a Nagyfőnök címűt nyomták le, alaposan felpezsdítve a hangulatot, hogy aztán a banda elvarázsoltabb énjét mutathassák meg. A pszichedelikus vonulat a friss The Same Sun-nal kezdődött, majd egy korai, 1966-os elvolt kísérlettel, az Alexanderrel folytatódott, hogy elérjünk a ritmus-, és dallamváltásai ellenére talán a legszebb Pretty Things műhez, a Defecting Grey-hez. Phil minden nehézség nélkül kitűnően énekelte a nem könnyű dallamot, a kíséret pedig derekasan pótolta a nagyzenekari hangzásokat is. Profi előadás volt, mint a korban az ezt követő elhíresült koncept- lemez, az S.F.Sorrow a koncerten ezután elhangzó dalai esetében is, mint az S.F. Sorrow Is Born, a rockosabb hangvételű She Says Good Morning, majd az I See You. Változatos dallamvilág, igényes hangszerelés, gondosan előadott háromszólamú vokál tette emlékezetessé a blokkot, kivált a legutóbbiban, hol a Kinks-es harmóniavilág ördögi hangszeres improvizációkkal párosult, leginkább a hófehér Gibsonján hibázás nélkül dolgozó Dick mester jóvoltából. Fél generációval fiatalabb barátomm is, akinek David Gilmourtól származik első gitár-élménye, elismerten csettintett Taylor szólói hallatán.
A következő, unplugged blokk a Delta- blues mestereinek lett ajánlva: Dick dobozgitárra cserélt, és üvegnyakat húzott kisujjára, Frankie a harmonikát kapta elő, Jack csak a mélydobot használta: így adták elő Phil rekedtes énekével Muddy Waters I Can’t be Satisfied, Robert Johnson Come On In My Kitchen, majd Howlin Wolf Little Red Rooster c. örökzöldjeit. Dick slide-olásai iskolában tanítandók voltak, ellenben Frank néhányszor alaposan melléfújt herflijén, ami néha zavaró volt. A jó öreg blues-faterok dalainak hangulatát felidézve megelégedetten konstatáltuk, hogy a manapság nem divatos mérsékelt alkoholfogyasztás az előadók részéről tetten érhető volt, ami a világ legtermészetesebb dolga: egy-egy pohár bor, egy üveg Ottaklinger akár be is segíthet. Sokszor a mentes vizet nyakra-főre iszogató rockerek, jazzerek túlzott visszafogottsága mesterkéltnek is tűnhetnek. A garázs-rockhoz sör, zsinóros kábelerdők, ütött- kopott erősítők- hangfalak, rocker- csizmák dukálnak. Mint itt, most, a londoni bluesmanek koncertjén is.
Az akusztikus blues-blokk után ismét az elektromos hangszerek dübörgése következett: Bo Diddley zakatoló ritmusában tolmácsolt dala után a hard-rockos hangulatú Come See Me következett, majd a legvadabb korai slágerük, a Don’t Bring Me Down. George is belemelegedett, és hamarosan nekünk hátat fordítva a dobos elé állt, hogy egymást bíztatva hergeljék egymást, a dögös Pretty Thingszes ritmust hozva. Woosey basszus-gitárján egyébként egy mákszem krómot sem láthattunk, sima, négyhúros, lepukkant hangszer volt, talán a szomszéd asztalos-srác vághatta ki a lapját deszkából. A nézőtéren a 40 alatti hölgyek önfeledt táncolásba kezdtek, a 60 feletti öregurak is felálltak a sörös-asztalok mellől és ez így ment végig a következő egyveleg alatt is, melyben a Mona, a Who Do You Love és az I Wish You Would blues-örökzöldek dübörögtek kőkeményen, hangosan, átütően. Az i-re a pontot Greenwood dobszólója tette fel, aki akkora már félmeztelenre vetkőzött. (etikett; minek!) Persze így volt ez a többiekkel, akik fekete zakót és nyakkendőt viseltek még a műsor első felében, majd szép lassan megszabadultak a ruha feleslegtől ők is.
Jack kitűnő, változatos, és éppen elég hosszú dobszólója felidézte bennem a ’60-as évekbeli pesti beat-klubok hangulatát: nem volt Liversing, Atlas, de még Omega- buli sem egy kiadós dobszóló nélkül. Az apait- anyait beleadó dobost pedig valószínű nagy elődje, Viv Prince, a Things 1964-66 közötti ütőse inspirálta, aki annak a lelkes, örömzenélő, de önpusztító dobos generációnak tagja volt, melybe John Bonham, a Zeppelin, vagy Keith Moon, a The Who ritmusembere is tartozott, és akik végül az életükkel fizettek magas fokon izzásukért. Két klasszikus garázs-rock slágerük, a kőkemény zenéjű Midnight to Six Man, és a kőkemény szövegű L.S.D zárta a brit beat-rock zenekar bécsi koncertjét. A meglepetés az utóbbi számmal összeragasztott Old Man Going c. pszichedelikus nóta volt, ahol Dick vezetésével ismét az érzékekre ható művelet-sort hajtottak végre a zenekar tagjai, a közönséget teljesen felpörgetve. Taylor nem hiába volt korának egyik legjobb gitárosa, talán Clapton állhatott előtte a rangsorban akkor.
A visszataps után legnagyobb slágereik, a Road Runner, majd a Rosalyn hangzott el, hogy a majd 100 perces non-stop produkció után a közönség közé keveredjenek beszélgetni, lemezt, plakátot dedikálni, sörözni.
Akik ott voltunk, megtapasztalhattuk, hogy a Pretty Things zenéje milyen értékes, és mennyire szerethető, élvezhető. És a zenéjében, külsőségeiben, viselkedésében, attitüdjeiben minden szempontból igazi, eredeti angol rock-banda azt adta, amit vártunk tőle. És ezt nem sokszor kapjuk meg…

Tutus
fotók: Gróf István
setlist: 1. Turn My Head 2. Honey, I Need 3. Mama Keep Your Big Mouth Shut 4. Big Boss Man 5. The Same Sun 6. Alexander 7. Defecting Grey 8. S.F. Sorrow Is Born 9. She Says Good Morning 10. I See You 11. I Can’t Be Satisfied 12. Come On To my Kitchen + Little Red Rooster 13. You Can’t Judge a Book by The Cover 14. Come See Me 15. Don’t Bring Me Down 16. Medley: Mona + Who Do You Love + I Wish You Would + dobszóló 17. Midnight To Six Man 18. L.S. D + Old Man Going Ráadás: 1. Roadrunner 2. Rosalyn

2017. március 31., péntek

FONDÁÉK LEGJOBB KONCERTJÉT HALLHATTUK- THE FONDA/STEVENS GROUP

Fondáék legjobb koncertjét hallhattuk – The Fonda/Stevens Group
2017.03.31

Szerző: Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor


Majdnem minden sárvári koncertjét alkalmam volt meghallgatnom a New York-i avantgárd jazz-muzsikusoknak (De sokszor is voltak itt!), akik mindig változó összetételben léptek/lépnek színpadra, de a keddi előadásuk minden eddiginél káprázatosabb volt.

A formáció biztos magja Michael Jefry Stevens zongorista és Joe Fonda bőgős, akik mellett most fellépett az a Herb Robertson trombitás, aki az utóbbi 15 évben már összeszokott velük, és az a Harvey Sorgen dobos, aki ugyan az utóbbi két évtizedben gyakran muzsikált velük, de most első alkalommal járt Sárváron. És talán pont az ő személye volt az az ok, ami miatt ismét egy másik arcát mutatta be a csoport: dobolása, a ritmusok felszínre hozása által teljesen meg tudta változtatni a zene hangulatát. A többször Stevensékkel játszó osztrák Emil Gross-szal ellentétben puhán, színesen, plasztikusan hozza a ritmust, talán az akusztikus latin zenék kíséretének jobban megfelelve.
Az éppen csak 60 esztendős Harvey (ez nem kor ebben a műfajban!) pedig izgalmas életutat tud maga mögött: a pop műfajában együtt dolgozott a mindig igényes Paul Simonnal, az amerikai white boys blues egyik leghíresebbjével, Greg Allmannal, és egy jó évtizedet dobolt Jorma Kaukonen pszichedelikus blues-bandájában, a Hot Tunában. De a szíve a jazzhez húzta – ezen a szakon végzett a Michigan Universitaten is – és ’94 óta el is mélyült ebben a műfajban.
A felállás szinte a megszokott volt: középen, vezérként a központban állt az alacsonynövésű Joe Fonda, elmaradhatatlan sapkájában. Tőle jobbra, a zongora mögött a vékony, hórihorgas zongorista-zeneszerző, Michael Jefrey Stevens, míg a jobb sarokban, a szép kályha előtt a dobos, előtte pedig a nagydarab, zord, örökké koncentráló trombitaművész, Herb Robertson.
Az első darabban, a Soon To Know-ban Michael komor hangulatú – avagy ahogy Markó Péter, a rendezvény(ek) szervezője találóan említette –, Debussy stílusában előadott zongorafelvezetőjével indult, és talán hangulatilag folytatta azt az ívet, amit a koncertet megelőző Valami jazz Sárváron című fotókiállítás megnyitója alkalmából már felrajzoltak a jazzerek: polgárpukkasztó free-jazz volt a javából. A „komolyzenész” zongorista akkordjai után Fonda volt az, aki egyre jobban beleélte magát, mintegy saját magát, majd a többieket is hergelve az összetett, asszimetrikus ritmusokba, de sem az ő, sem Robertson staccato-szerű trombita-sikoltásait nem igazán díjazta a közönség.
Nem így volt a második, a 10 évvel később, 2013-ban született Polyporhous című, jóval „közérthetőbb” számuknál. A szokásos, a zongora majd mind a nyolc oktávját „belakó” Michael dallamfelvezetője után a továbbra is a zongora-bőgő uralta a számot, ragyogó rögtönzéseikkel. Látszott, hogy meglepő módon, egymásra nézés nélkül is tudják, ismerik egymás gondolatait ebben a, mindig a pillanatnyi hangulati változásokat lekövető, nem kiszámítható zenei műfajban. Az örömzenéhez aztán Herb is csatlakozott, immár megtapsolt rögtönzésével, beleéneklésével. A ritmusember, aki gyakorta nem ült, hanem állva szólaltatta meg dobjait, „sátántánccal” hozta le felgyülemlett érzéseit a dal vége felé. A harmadik szám, a My Song inkább egy kortárs zenei alkotás interpretálása volt, mint sodró jazz-szám: a nyúlfarknyi darab tulajdonképpen egy zongora-trombita etűd volt, Stevens már megszokott kamarazongorájával, Robertson szépen visszafogott, szordínós trombitájával.
A Twelve című, rákövetkező számukban a zenészek – megvariálva a megvariálhatót – összeragasztottak jónéhány stíluselemet, így jó kis lábdobogtató swinget, kőkemény rockot, a felvezető dallamban pedig a ’70-es évek fuziós jazz elemeit fedezhettük fel. Nem megszokottan Harvey dobszólója indította a dalt. Nagy tudására vall, hogy a lábdob és a lábcin legtöbbször csak megszokásból volt előtte, alig-alig használva őket, míg a pergőn, a tamokon és két cinen pörgette, dobolta rettentően sokszínű produkcióit. A középrészben aztán a zongora rögtönzését a trombita, majd Fonda káprázatos bőgőszólói követték. Ismét a modern kreatív jazz percei következtek: konstruktív zajongással kezdték a több részből összerakott Oh, Lord I Want To Sit On Your Terrace című, már címében is meghökkentő darabot. Joe vonóval húzta a legmélyebb hangot bőgőjén, folyamatosan, de Michael is nagyon kakofon volt. A legmeglepőbbet azonban Herb csinálta: a hangszín-lágyításra szolgáló barna tölcsért nyikorgatta a trombitája csövében, persze ritmusra, és megfelelő hangfekvésben, majd kérdezz-feleleket vidámkodtak a zongoristával. A szám közepe felé aztán mégiscsak a trombitás volt az, aki „emészthető” zenével huzakodott elő olyannyira, hogy már majdnem egy Herb Albert ritmikájú és dallamvilágú slágerrészbe torkollott a zenéjük. Sorgen ezúttal dinamikus és kőkemény dobszólóját a „jobboldal”, a bőgős és a fúvós hangos bekiabálásokkal ösztönözte addig, míg a spirituáléhangulatú dalban a címet ismételve, megtapsoltatták és megénekeltették a meglepően nagyszámú közönséget. A szám csúcspontján aztán mind a négy zenész hangszerei nélkül, a’ capella is énekelt egy sort. A rockzenekarok arzenáljából átvett populáris gesztussal aztán valóban mindenki önfeledten tapsolt és énekelt, talán a nyurga Stevens egy-egy ironizáló táncmozdulata jelezte azt, hogy ezt ne vegyük komolyan tőlük, ez csak egy fricska a slágerzene irányába.
A szűnni nem akaró vastaps után az „új fiú”, Harvey mondott megható köszönetet a sárvári közönségnek és a főszervező Markó Péternek zenélése lehetőségéért. A ráadás szám, a For Us erős ellentétben a kezdővel, egy jó kis standard jazz-darab volt, amolyan ’50-es évekbeli Duke Ellington stílusában, ahol megint csak Michael volt az, aki irányított, és emlékezeteset improvizált a nagy fekete zongorán.
A koncert végén az eddigiektől eltérően, rendesen fogytak is a The Fonda/Stevens Group CD-i is (a fekete és a sárga, azaz a 20th Anniversary Tour és az azt megelőző Memphis című albumaik). Nem csoda, ezen a kedd estén nagyon kitettek magukért a fiúk.

Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 20117.03.31-én

2017. március 29., szerda

IMPRÓK A FALON- VALAMI JAZZ-FOTÓTÁRLAT A NÁDASDY VÁRBAN

Imprók a falon - Valami jazz: fotótárlat a Nádasdy-várban

2017.03.29. Büki László 'Harlequin'

Március 28-án az elmúlt 10 év dzsesszkoncertjein készült fotókból nyílt kiállítás a Nádasdy-várban. A falakon a Sárvári Fotóklub öt tagja (Benkő Sándor, Auer Gábor, Kereszty Gábor, Tóth Zoltán ‘Cooper’, Makrai Tamás) és Oswald Schechtner fotói elevenítik meg a honi és külföldi jazz nagyszerű előadóit, többek közt Grencsó István, Dudás Lajos, Kőszegi Imre, Joe Fonda vagy épp Chris Jarett portréját.
Sárváron Markó Péter fanatizmusának és zenei elhivatottságának köszönhetően régóta neves dzsesszelőadók teszik tiszteletüket a Nádasdy-vár dísztermében. A zenét hallgatóként megélni és fotósként utólag láttatni két külön dolog, ám mindkét esetben igaz, hogy akár befogadóként, akár megörökítőként kellő érzékenységgel kell "hozzányúlni". Március 28-án erre mutatott alternatívát annak a hat fotósnak a képanyaga, mely a sárvári jazz elmúlt 10 évét ölelte fel.

A tárlatnyitót követően a kiállító fotográfusok közül Kereszty Gábor válaszolt kérdéseinkre:
10 évet ölel fel a mostani tárlat a sárvári jazz történetéből. Mióta örökíted meg az itt fellépő művészeket?
Hallgatni régóta járok, koncerteket fotózni három éve kezdtem. Az eleje nehéz volt, sok apróságot meg kell tanulni. Mondják, a fotós a fontos, nem a felszerelés. Ez biztos igaz, ám itt azért a nagyobb fényerejű objektívek, a fejlettebb, magas érzékenységet jól tűrő szenzorok nélkül csak véletlen lehet jó képet csinálni.
Mi a különbség és mi inspirál egy jazz est fotózása során egy hagyományos (pl rock, pop) koncerthez képest?
Szeretek rockot is fotózni, sokszor látványosabb - de mégis ez más. Ott rengeteg a fényeffekt, a körítés, nekem pedig az arc kell igazán. Sokszor a popzenészi gesztusok begyakoroltabbak, sematikusabbak, itt pedig olyan arckifejezéseket látni, amik nekem nagyon tetszenek, jól áthozhatók.
Sárváron mindig izgalmas zenei- és kulturális programokba futhatunk bele, emellett élénk a fotósélet, fotósaktivitás is, hiszen működő fotóklubja van a városnak. Közelebb visz egy-egy téma intim, érzékeny megjelenítéséhez - mint pl. a jazz - hogy tagja vagy?
Igen, ez két téma Sárvár büszkesége. A jazzélet 10 éve a 40 koncertjével, vele az előadók színvonalával egy nagyon komoly érték. Ma este New York krémje muzsikál a tárlatnyitó után: ilyet nem hallasz a környéken, messzi helyekre kell utazni érte. A vár atmoszféráján - ami nagyon nem mindegy - Markó Péter óriási ismeretségei, barátságai és munkája az egyik fontos pont. Aztán a ma fellépő Joe Fonda bőgős, aki szinte hazajár Sárvárra, európai turnéin mindig beugrik ide az éppen aktuális csapatával, formációjával. Fonda óriási zenész és óriási karakter, nem véletlenül élmény fotózni is. A sorban említsük meg Gróf Istvánt is, aki értő szakíróként élteti, terjeszti a jazzsajtóban [és számos esetben lapunkban is! - a Szerk.] az itteni koncerteket.
A fotóklub önmagában különlegesség, hiszen egy nagymúltú közösség felélesztése, újrahívása a mai állapot. Nekem is komoly inspirációt ad, rengeteget fejlődtem velük - pedig most kezdtem a fotózást. A mai anyagról tudni kell, hogy egy szűkebb kör munkája, mindannyian klubtagok, de a helyi kulturális portál fotósai.
Mit kell tudnunk a mostani tárlatról, van-e esetleg olyan érdekessége, ami fotótörténeti jelentőségű, illetve egyéb szempontból rendhagyó?
A mai kiállítás bővített változata a nyári, Cicelle Aranyháromszög rendezvénysorozat akkori kiállításának. Érdekes, hogy a szerzők név nélkül "dobták be" az anyagot: a képek a zenészekről szólnak. Vagy magáról a zenéről? Vagy inkább arról, hogy van egy ilyen színvonalú sorozat Sárváron.

A tárlat április 27-ig látható a vár Folyosó Galériáján.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.03.29-én

2017. március 28., kedd

BLUES BULI SKÓT SZOKNYÁBAN- A KING KING KONCERTJE AZ A 38 HAJÓN

Blues buli skótszoknyában - King King koncert az A38 hajón

2017.03.27.
szöveg és fotók: Gróf István

A sztereotípiák szerint a beat-, később rock-, még később popegyüttesek frontemberei jóvágású, egyszálbelű, hosszúhajú, csípőrángató, mikrofontekergető figurák, akik a közönséget úgy hozzák lázba, hogy korábban ösztönösen, később a show-biz szabályait betartva tesznek róla. Nos, az A-38-hajón megrendezett kőkemény blues-rock koncert frontembere minden eddigi szokást, előírást, szabályt sutba dobva, rövid, fekete kefehajjal, enyhén pocakosan, nem éppen divatos piros-fekete kockás nemzeti skótszoknyában, fehér frottírzokniban és csau- színű túrabakancsban állt színpadra. De a végeredményt, a profi tudásnak köszönhető a kitűnő koncerthangulatot rendesen megértük
.

Alan Nimmo a Hendrix-Clapton-Gallagher utód gitáros-énekes neve, aki 2008-ben alapította meg bandáját, talán a nagy blueselődök, B.B. King, Freddy vagy Albert King neveinek sugallatára. 2010-ben a Monoghan fesztiválon mutatkozott be a korunkban igencsak ritka, ma is állandó összetételű csapat, melyben Linsday Coulson basszgitáron, Wayne Proctor dobon, és a rendkívül tehetséges holland billentyűs, Bob Fridzema billentyűkön játszik. Debütáló albumuk, a 2011 márciusában napvilágot látott Take My Hand rögtön a brit blues-rock listákra ugrott, és a rajta levő Lose Control, és az All Your Life c. számaik azóta is koncertjeik standard darabjai. A Standing In The Shadow lemezük két évre rá, 2013 márciusában jött ki, a funkot egyre inkább bluesra érlelő igazításokkal.
Nos, a saját dalokat előretoló album eredménye - rajta a A Long History of Love c. balladával- az országos, elsősorban skóciai, angol turnékon túl európai, kanadai hangversenykörutak lettek. Az I-re a pontot a 2015-ös év, és vele az akkor kiadott Reaching For The Light c. nagylemezük tette fel. Egyre elmélyültebb blues-számok, egyre igényesebb hangszerelés, ugyanakkor a közérthetőség érdekében dallamos nóták sorjáztak rajta. Az eredmény: három kategóriában első díj a brit Blues Awards-on az évben. Tavaly látták elérkezettnek az időt, hogy egy Best of albummal, egyben koncertlemezzel, mégpedig dupla lemez kivitelben rukkoljanak elő, melynek a glasgowi O2 Arénában rögzített koncertanyagát voltak hivatottak bemutatni a bécsi koncertjük után.
Az előzenekart nem bízták a véletlenre: azon ritka eseménynek voltunk fültanúi, amikor nem hazai csapat végezte el a bemelegítést. A már lemezekkel, koncertkörutakkal bizonyító brit Zeals kezdte az estét, akinek szólógitáros- énekese, Harrisen Larner- Main már többször megfordult Magyarországon. A basszus nélkül - ezt leginkább Harrisen hozta hathúrosán- felálló csapat két erőteljes gitárosa és ütőse kemény, dallamos rockzenét produkált, talán a U2 hangzásvilágát idézve leginkább. A lelkes zenészek jó színvonalú muzsikát produkáltak, a jó hangulat megteremtését azonban átengedték inkább az utánuk következőknek.
A King King a már említett Lose Control c. kőkemény rockkal indított, dögös gitárriffekkel, Nimmo érdes, de kellemes tenorjával, majd Jimmy Vaughan egykori bandájának, a Fabulous Thunderbird nótájának koppintása, a Wait On Time következett, melyben Coulson jól érzett ingabasszusára Fridzema, majd Nimmo rögtönzött emlékezeteset. A csuparitmus Waking Up a minden tekintetben tökéletes szólóének és a vokálok tökélyét példázta, mint az ezt követő Rush Hour című lassú ballada is, persze értékes gitár- és zongorabetétekkel megspékelve. Az A Long History of Love már-már érzelmesnek érzékelhető dallama majdnem elkeserített, de aztán Alan gitárszólói a helyreállították az értékeket, majd az égben lebegő Stratocaster vijjogásaira Bob a Hammondján a '70-es években megszokott és megszeretett blues-rock stílusjegyeket beépítve válaszolt.
Egy kőkemény funky- soul, a More Than I Can Take után egy „hígabb" sláger, a You Stopped The Rain következett, majd az átcserélt Les Paul hangszínével jött a Take a Look c. gyönyörű szép ballada, Al Kooperes orgonabeszúrásokkal, majd a zenekarvezető nagyívű, dallamos improvizációjával. Az All Your Life c. funky-őrület már a koncertvégi hangulatfokozás eleme lehetett, hiszen még Wayne Proctor erőteljes támogatásával azok is tapsoltak önfeledten a jó háromnegyedig megtelt hajógyomorban, akik nem is szándékoztak. Ámbár Nimmóról már folyt a víz, és nagyon nagyokat tekert, mégis a legemlékezetesebb számomra a holland káprázatos Hammond- rögtönzése volt.
Aki jó blues koncertekre jár, tudja, hogy a hangulat tetőfokára csak egy lassú tizenkettes megfelelő szinten való előadásával lehet juttatni a nagyérdeműt. Nos, ez becsülettel megtörtént a Stranger To Love c. nótájuk előadása során, és ez a tetőfok nem(csak) annak a két pohár kitűnő olaszrizlingnek volt köszönhető, melyet menetközben elszopogattunk. Mind a két hangszeres szólista - sem a dob, sem a basszus nem kapott szólószerepet az este során - megmutatta azt, hogy ízig-vérig profi blueszenészek, hangszereik tökéletes mesterei, akik a dinamikával is érzéssel tudnak bánni, persze nem három és fél percben.
A visszataps után a Let Love In c. dögös, közönségbolondító nóta kezdte a "záróhadműveletet". A koncert után a tagok mindegyike rendelkezésre állt a lemezdedikálás során, pedig folyt róluk a víz mindenhonnan- a homlokukról, a nyakukból, de talán Nimmo szoknyája alól is. Megküzdöttek ezért a sikerért, és ezt nem felejtjük el nekik egyhamar.
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2017.03.28-án

2017. január 31., kedd

TINÓDI- EMLÉKNAP, SÁRVÁR, VÁRPARK

TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN EMLÉKNAPJA, SÁRVÁR, VÁRPARK, 2017.01.31

Tisztelt emlékezők!
Hölgyeim! Uraim!
Sárvár három aranykorát szoktam volt emlegetni: a XVI. század közepétől való századot, amikor a Nádasdyak a városban kerülvén, megépítették ezt a csodálatos várat, belakták, és társadalmi, tudományos, művészeti, hadi központtá tették azt. A második a XIX. század és a XX. század fordulója, amikor a közeli falvak egyesültek, a városi lét elemei az infrastruktúra kiépült, és amikor az ipari nagyüzemek, a modern mezőgazdasági nagybirtokok, és a rájuk alapozott élelmiszeripari üzemek kiépültek a városban. A harmadik a XX. század '90-es éveitől datálható, mely napjainkig tart, és mely idő alatt az önkormányzatiság adta lehetőségekkel élve, az egészséges kockázatvállalásokat meglépve a város iparfejlesztéseivel, gyógyfürdő- várossá válásával kiemelkedett a környező Nyugat- dunántúli kisvárosok sorából. Nos, tehát most a harmadik kor üzen az elsőnek.

Tinódi Lantos Sebestyén életéről itt, Sárváron újat és mást mondani szinte lehetetlen, így én sem fogok. Az országszerte ismert költő, zenész, történész, vagy ahogy mai szóval mondanánk, újságíró Baranyából származott, és Török Bálint udvarában kapta meg a kezdő szellemi töltetet későbbi pályájához. Majd Werbőczy udvara következett, a katonaság, a sebesülés, és az emiatt kezdődött zenei pályafutása. Innen Erdély, majd Felvidék, benne Kassa, majd Eger következett, mire 1555-ben őszén pártfogója, - akit már régebbről is ismert-, Nádasdy Tamás nádor sárvári udvarába került.
Inkább méltatására helyezném a hangsúlyt, amit már életében is meg-megkapott. A magyar nyelvű irodalom egyik megteremtőjeként a nádor eszméit hirdette,de érdekes módon a hitújítással, a reformációval kapcsolatban nem foglalt egyértelműen állást, ezekről műveiben többféleképpen értelmezhető sorokat találunk. Patrónusában annyira megbízott, hogy amikor halálát közeledni érezte, Sárvárra utazott, mintha azt kívánta volna, hogy ott helyezzék örök nyugalomra. Ez így is történt! (II.) Nádasdy Ferenc, a Fekete Bég Sárvárra, és 1599-ben a püspöki székben került lelkésze, Magyari István az 1602-ben Sárváron megjelent "Az országokban való sok romlásnak okairól, és azokból való magzabolázásának jó mógyjáról" című művében a katolikusok vádjaira válaszol, miszerint az ország romlása a protestánsok rovására írandó. Bessenyei József történész munkáját idézve Magyari négy indokot hoz fel ezek megcáfolására. Ezekből három a reformátor elődök gondolataira támaszkodik, míg a negyedik Tinódi Sebestyén históriás énekeire alapozva azt állítja, hogy a magyar végvári katonaság sanyarú, kilátástalan állapota már a korábbi, a reformáció előtti időkre datálható. A kezdeti évek Tinódi- kultuszának másik példája szintén a Fekete Bég egyik, 1605-ben írt levelével bizonyítható, mikor is II. Ferenc főúr Tinódi versét idézi,"..majd Tinódi éneke fejünkre száll..." bevezetéssel, emígyen:
"Láttatok Urak szarvon kötött tulkot,
Mészáros kezében feje fölött sulykot,
Ki mint bányja veti halál előtt magát,
De nem kerülheti el a mészáros bárdját"
Természetesen az 1544-ben, Kolozsváron megjelent Tinódi-féle Krónika a magyar nyelvű hazai irodalom egyik alapműve, amire hamarosan Balassi, majd a XIX. században Arany János, Vörösmarty is támaszkodhatott. Sebestyén deák valóban az egyik legnagyobb magyar költőnk, , historikusunk, dalszerzőnk volt. Szintén a historizáló XIX. század egyik terméke Szigligeti Ede Tinódiról írt színműve, de az egyik utód, Nádasdy Lipót a máig álló és működő nádasladányi kastélyukban Orlai Petrich Soma festővel megfestetette Nádasdy Tamás portréját pártfogoltja, Tinódi Lantos Sebestyén társaságában. A XX. században folytatódott a Tinódi- kultusz. Az érintett települések, ahol a históriás alkotott, megemlékeztek róla. Egerben, Tinódon, Szigetváron, Dombóváron, Budapesten emeltek szobrot neki. Sajnálattal konstatálhatjuk, hogy annak a Sárvárnak szánt lovasszobornak a felállítását, amely ma Nyírbátor főterén díszlik, egy vitatható finanszírozási probléma felvetésével indokoltan a helyi döntéshozók többsége elvetett 2001-ben. Némi kárpótlás, hogy a kor másik szellemi óriásának, Sylvester Jánosnak egész-alakos szobrát pedig 44 nap múlva avathatjuk.
Városunk Tinódi- kultuszát őrzi a lantos, mint egyetlen gimnáziumunk névadója, két emléktábla, és a kőrrelief, amely tövében hamarosan elhelyezhetjük az emlékezés virágait. És még egy! A város szellemi produktuma volt a za majd három évtizedes rendezvénysorozat, amelyet a helyi művelődés- szervezők, Tóth Ferenc Virsli vezetésével, és a hazai régi-zene előadóinak egy csoportja, Dinnyés József, Tihanyi László, Kátai Zoltán és sokan mások a "Históriás Napok" égisze alatt teremtettek meg. Tinódi mester műveinek köszönhetően egyre többen vannak a lantot, a kobozt, középkori hangszereket kezükbe fogó, dalaikat ezeken kísérők. Ma este is hallhatjuk egy fiatal képviselőjüket itt,a Múzeum dísztermében.
Egy ismert versszakaszával búcsúzom a nagy zenész költőtől, mely sorok ma is aktuálisak.
"Tuggyátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hagattátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Otten oországotokban, ím, mint pusztulátok"
Köszönöm, hogy meghallgattak!

Gróf István, volt alpolgármester
Fotók: Benkő Gábor

Elhangzott Sárváron, a Nádasdy-vár parkjában elhelyezett Tinódi- emlékmű előtt, a históriás halálának évfordulóján rendezett megemlékezésen, 2017. január 31-én

2017. január 21., szombat

ETNO-JAZZ PARÁDÉ- BORBÉLY MIHÁLY POLYGON A LAMANTIN KLUBBAN

Etno-jazz parádé - Borbély Mihály Polygon a Lamantin Klubban

2017.01.21.Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A január 18-án a Borbély Mihály Polygon lépett fel a Lamantin Klub színpadán. A szombathelyi műsor annak a 2015. szeptemberi, a Fonó Zeneházban lejátszott koncertnek az interpretálása volt, melyről a Polygon című lemez is megszületett.

Nemhiába rakta kedvenc hazai lemezkiadóm, a Fonó Records Borbély Mihály lemezeit a különböző kategóriák közül Lajkó Félixszel, Herczku Ágival egyetemben a World-fiókba, és nem a jazzébe. Valóban, meglehetősen erős népzenei hatásokkal számolhat a hallgató a sokoldalú fúvószenész koncertjeit, lemezeit hallgatva. A pályáját az autentikus népzenei Vujicsics együttesben kezdő, annak 1981-es bemutatkozó albumán főszerepet vállaló fúvós azonban hamarosan kinőtte a határait: a jazz, a kortárs zene, a világzene irányába folytatta zenei karrierjét, de igazodási pontként örökre megőrizte a Kárpát- medencei délszláv, és a balkáni népzene alapjait.
A szerda esti szombathelyi műsor annak a 2015. szeptemberi, a Fonó Zeneházban lejátszott koncertnek az interpretálása volt, melyről a Polygon c. lemez is megszületett. Egyikük, a vendégzenész bolgár kaval- játékos, Teodoszij Szpasszov hiányzott csak az estéről, de itt volt Lukács Miklós cimbalmos és Dés András ütőhangszeres!
Ilyenkor, januárban a tavalyi évet lezáró különböző díjátadó ceremóniák, listakihirdetések lázában élünk még. Bizony, nem volt nehéz megállapítani, hogy a trióban fellépő zenészeink a nemrég, a jazzma listáin hogyan végeztek 2016-ban. Nos, Borbély Misi mindhárom listán - a szerkesztőségin (25 fővel), a zenészekén (83 jazz muzsikus), és az olvasóin is (4328 szavazó!!) - első lett a szopránszaxofon hangszeresek versenyében. Ez utóbbin dupláját kapta, mint az őt követő második helyezett. A különleges hangszeresek kategóriájában, melybe a cimbalom is belesoroltatik, mind a három kör listájának első helyét kapta Lukács Miklós, és Dés László, a fiatal ütőhangszeres. Szóval, hátradőlhettünk volna már azelőtt, hogy kezükbe vették volna a hangszereiket, és játszani kezdtek volna.
No, de kézbe fogták hangszereiket, és a bensőséges hangulatot biztosító, sokszor dicsért Krúdy Klub színpadi dobogóján megjelentek a zenészek. Borbély, a jazz egyik utolsó úriembereként, (Dudás Lajos után) zakóban, vasalt ingben, bőrcipőben - maga elé pakolva négy hangszerét, a szopránszaxit, a tárogatót, a klarinétot és ennek basszusváltozatát - a színpad balját foglalta el, míg mögötte régi, patinás cimbalmával Lukács ült. A színpad jobb oldalán a megszokott kisszék helyett egy cajonon ülve, mely a lábdob funkcióját is kiváltotta, ült Dés, két cinje és két dobja mögött.
Mindjárt az első szám, a lemezfelvezető Kecskeleves c. kompozíció után megállapíthattuk, hogy trió létére meglehetősen telt hangzást teremtettek a zenészek ezzel a szokatlan hangszerösszetétellel is. Az aszimmetrikus, vad balkáni ritmusalapra felvitt bolgár népzene elsősorban Borbély állandóan bravúrosan guruló- szárnyaló szopránszaxofon futamain keresztül került el fülünkbe, a cimbalom inkább amolyan zongorapótlóként tömörített. És Dés András is megmutatta egy rövid dobszólójában, hogy viszonylag kevés hangszerén is mi minden hangzást tud elővarázsolni.
Az egybejátszott második és harmadik számban, a Dés- szerezte A fű zöldebb-ben, és a Borbély komponálta Momo-ban aztán kijöttek a cimbalom jellegzetességei is. Az előbbiben az egzotikus monoton dob- basszusklarinét alapra olyat improvizált Miklós, melyben nemcsak a klasszikus, akkordfelbontásos cimbalom-futamokat alkalmazta, hanem már-már szitárhangokhoz hasonló, indiai hangulatok is felsejlettek. A Momo sodró bop-ban Misi szopránja vitte a dallamot, és ismét Miklós volt az, aki a ritmusváltásokkal összetört- újrarakott, keleti dallamvilágú darabban nagyot rögtönzött, kiaknázva a dinamika lehetőségeit is: hol halkan, finoman szőve, hol erősen, szinte ütve- verve a húrokat parádézott.
Az együttjátszott Gyere hozzám estére és a Lukács- szerezte Sunrise In Channai nem a Polygon lemezen található dalok, hanem már az azóta megjelent, vagy, mint az utóbbi, még meg sem jelent albumon találhatóak. A Bartók- gyűjtésből származó, tárogatóval bejátszott lassú, felvezető népdal-blues a kortárs zene kategóriája már, mely visszajön a vadul, szilajul berontó cimbalom-rögtönzés után is, mintegy keretezve azt. Lukács ördögi zenét művelt hangszerével: keleti dallamok, vad sztakkátók, majd szárnyaló, lebegő, csípett húrokkal előcsalogatott hangulatjátékok váltották egymást, a mennyben és a pokolban. Az imént a cimbalmot, mint zongorapótlót írtam le, de nem: a Lukács megszólaltatta cimbalom nála több, mint a zongora: kísérőhangszer, szólóhangszer, ritmushangszer is. Andris itt ismét kapott lehetőséget sokoldalúságát bizonyítandóan kézidob-szólójának bemutatására. Ujjaival, tenyerével, halkan-hangosan, gyorsan-lassan játszott a bőrön, a kinézete ellenére oly sok finomságot rejtő hangszerén.
Az utolsó kérdés (Borbély) c . szomorú éjszakai zene szintén Bartók- gyűjtésből származik. A mélydob és a klarinét duója az est legszuggesztívebb darabja volt: a sötétség, a félelem, az éjszaka hallható, vagy vélhetően hallható neszek egyvelege. A darabra rímelő Az első válasz (Lukács) című szám, szorosan egybegyúrva az előzővel, már vidám hangulatot árasztott: Misi szólói tárogatón, majd a két furulyából egybefaragott, ezért két szólamban is megszólaltatható szláv dvojnice hangszerén vibráltak, persze jellegzetes délszláv ritmusban. Andris ebben a számban harmadszor is megmutatta ötletekből sohasem szűkölő tudását: ezúttal a saját testét használta dobfelületként. Hol a térdén, hol a felfújt arcán, hol a mellkasán, hol pedig az eddig ütőként használt tenyereivel egymáson hozta a ritmusokat.
A „testdobolás" után a Yafo Hop c. Szpasszov nóta hangzott el Borbély klarinéton fenn, magasan tekert-visított dallamaival, és ismét Lukács volt az, aki a rögtönzéseivel izgalmassá tette a darabot. A befejező Villők tánca (Borbély) ismét a népzene felelevenítése- átdolgozása kategóriája volt: balkáni folkzene tilinkóval megbolondítva, ördögi gyors ritmusban, mesterien brillírozó fúvósjátékkal. A visszataps után egy régi darabbal, az eredetileg Muzsikás által játszott Erdély Blues -zal zártak a fiúk, melyben Misi tárogató-felvezetésére Miklós ismét egy akkordfelbontásból kibontakozó, ragyogó cimbalom-rögtönzéssel felelt.
Borbély Mihályék koncertje jó kis előzetes volt a nyári Lamantin Fesztivál előtt.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2017.01.21-én, és a jazzma.hu portálon 2017.01.23-án

2016. december 16., péntek

FORRÓ HANGULATÚ BULI A POFAGYALU HAZAI NAGYMESTERÉTŐL- A PROBOJSZKI MÁTYÁS BAND KONCERTJE A KRÚDY- KLUBBAN

Forró hangulatú buli a pofagyalu hazai nagymesterétől - A Pribojszki Mátyás Band koncertje a Krúdy Klubban
2016.12.16. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

December 14-én ismét forró, igazán profi, mégis közvetlen, klubhangulatú bulit adott nekünk a Pribojszi Mátyás Band. Köszönjük, hogy megálltak a Békéscsaba- Memphis- Budapest- Balatonalmádi négyszögben tett útjaik között Szombathelyen is!
A júniusi Magyar Narancsban közreadott elemzés szerint bajban is van a magyar blues, meg nincs is. Bajban van azért, mert ennyi jó blueszenész - köztük egyre többen fiatalok is - még sohasem működött, mint manapság, de szereplési lehetőségek, koncertek, lemezfelvételek ritkán adódnak, és még az élvonalbelieknek is nehéz az egzisztenciális létük. De nincsen bajban azért, mert a zenészek feltalálják magukat, a műfaj határait más zenei műfajokkal társítják, jó értelemben jobban eladhatóvá teszik a szeretett bluest, esetleg más művészeti ágakkal is társulnak.
Nos, a bátran a jövőbe tekintők között található az a Pribojszki Mátyás szájharmonikás is, aki a műfaj legjobbjai között található nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. Ugyanúgy, mint legutóbb, 2012 decemberében, a Lamantin- klub szervezésében most is rendesen megtöltöttük koncertjére a színház Krúdy Klubját.
A tágabb határokat feszegető, így a soult, a groove-ot, a rock'n'rollt, a zydecot is a bluesba beültető művész december 14-én zenekarával lépett fel. (Az akusztikus, country-bluest inkább a Szász Ferivel duóban játszó Grunting Pigs formációval tolmácsolja). Szerda este Molnár Dániel dob, Csizmadia „Csizi" László basszus, és 15 éve zenésztársa, „Második" Szász Ferenc gitárossal a háta mögött lépett fel a 44 éves zenész. A színpadi showra a bluesban ezeddig nem sokat adtak az előadók, de manapság már erre is oda kell figyelni: Pribó harmonika-mikrofonja ugyanúgy, mint erősítője, hangfalai az '50-es éveket idézték külsejükkel, és hajviselete is, ruhája is ezt a kort sugallta. A hosszú mikrofonzsinór adta lehetőséget, miszerint be lehet menni a közönség asztalai közé, és ott, akár egy borospohár száján át harmonikázni, nem hagyta ki ezúttal sem Matyi.
Az idén megjelent My Stories c. albumukat bemutatandó érkeztek Szombathelyre, mely ősbemutatója júniusban volt Pesten, a Kobuci- kertben. Egy dögös, lengőbasszussal kísért rock'and'blues-zal kezdtek, majd még az előző nagylemezük legvadabb boogiját, a Zydecolát pörgették le, megadva az alapot a továbbiakra. Így mind a gitáros, mind a harmonikás bemelegítésként óriásit rögtönzött. Molnár Dani is elemében volt, belemelegedve olyan erővel kavart dobjain, hogy kis híján a lábgép felmondta a szolgálatot. Majd jöttek az új nagylemez dalai: elsőként az önéletrajzi ihletettségű, címadó My Stories c. ballada, majd ezt a Bad Weather Blues Again követte. Itt Pribojszki a kis tízlyukú diatonikus hangszerét egy kétsoros, gombos kromatikusra váltotta, és Szász ismét komolyakat rögtönzött. Talán egy kicsit többet variálhatott volna a hangszín- beállításokon, színesebbé téve zenéjét. A szám lelke a monoton lengőbasszus: Csizi akkordfelbontásra épített brummogó-lépdelő menetei sohasem voltak egyformák.
Ezután egy kőkemény blues, a lemezen Bob Margolin gitárossal, Muddy Waters egyetlen fehér zenészének vendégszereplésével rögzített nóta következett Pribo szédületes tekeréseivel, hogy menetrendszerűen egy lassabbal folytatódjon. A Soul Stealing Mama c. érzelmes blues-ban a zenekarvezető csodálatosat szólózott, a jó öreg Sonny Boy Williamson technikáját, a wah-wah effektust felelevenítve, de Feri szólói is a maguk lágyságával, finomságával felmelegítették a szívünket. Aztán a következő számban inkább az ösztöneinkre hatott a Big Fat Mama c. szédületes rock'n'roll, melyben - valljuk be őszintén - felemásra sikeredett a zenésznek a közönség megénekeltetése. Ellenben Pribojszki hangja a négy évvel ezelőtti koncerthez képest is sokat érett: a Memphis Soul c. soul- balladában ez ragyogóan bebizonyosodott, melyben szólóját már köztünk, az asztalok között fújta- szívta.
Majd ismét a muzsikus harmonikajátéka volt a főszereplő a western-es harmonikaszólóval bevezetett, amolyan Sonny Terry- mester által tökélyre fejlesztett vonatzakatolást utánzó effektekkel díszítő Mistery Train-ben. Az est talán legemlékezetesebb perceit kaptuk ebben a számban. Ismét stílus-, ezáltal hangulatváltás következett egy Louisiana-i zydeco-dalban, ahol a főnök első körben mély hangolású herflin játszott, majd a „laza- vonal" folytatódott a vidám hangulatú, country-s hangszerelésű Banging On Your Door-ban is. Az est fénypontja a lemezen nem szereplő Bessie Smith dal, a Tain't Nobody Business című lassú tizenkettes blues átdolgozása volt. A hét év híján 100 éves felvétel a blues minden szépségét visszaadta nekünk a Pribojszki Band jóvoltából.
Mátyás ragyogóan énekelt a magas tartományokban reprodukálandó, nem könnyű számban. Eleinte zavaró volt a közönség egyik laza résztvevőjének bele-belekiabálása a drámaian felépített kiállós részekben, de a zenekar tagjai, majd mi is tudomásul vettük, hogy az illető még nálunk is jobban átadta magát a zenei élvezeteknek. Pribo hozta formáját a hangszerén is, de „Második" Szász volt az ász a számban a katarzisig eljutó, majd azt is levezető 5-6 perces gitárimprójában. Ahogyan azt B.B. Kingék az '50 -es évek elején felépítették, ezt a tananyagot ötösre sajátította el a banda: a blues összes bánata, öröme átjött Feri gitározásával. A mindinkább lehalkuló, visszafogott, ritkán pengetett, kíséret nélkül szóló-síró gitár aztán a csúcsponton kitört: drasztikus hangerővel beletépett a fülünkbe, közvetítve a zenei drámát.
Persze mással nem, „csak" egy lábdobogtató boogie-val lehetett levezetni a feszültséget: Matyi nagy fehér duplasorosa pörögve-gurulva zsongott nótájukban jó kis Canned Heat-es hangulatban. Az egysíkú blues-séma monotonságát csak széleskörű stílusparádéval lehet leküzdeni - gondolta a zenekarvezető, és egy ízig-vérig kemény soul- blues-zal fejezte be a koncertjét. Ezúttal a Bobby „Blue" Bland szerzeményének átdolgozása, a Good Time Charlie c. kevésbé ismert szám szólt. Matyi koromfekete kétsorosa nemcsak jól ment fekete ingéhez, hanem igen jól is szólt. Ebben a számban is emlékezeteset alkotott Szász Feri: a nem könnyű „reszelős" soul- akkordozás után ötletdús szólója következett, amit megszínesített egy jó kis szájgitár- menettel is. Itthon ilyesmit csak Tátrai Tibusztól szoktunk hallani.
A meghajlások után persze, hogy visszakértük őket, szerencsénkre. Egy alaposan átkomponált, ritmusváltásokkal (bigin -> rock'n'roll) is megvariált Elvis sláger, a Hound Dog zárta volna a sort, ha abbahagyjuk a tapsolást. De nem tettük: a hála egy ragyogó Albert King szerzemény, a visszafogott, jazz-es hangszerelésű I'll Play The Blues For You volt, mely a még korábbi, How many More? albumukon is szerepelt. Pribojszki igazán profi harmonika- játékkal búcsúzott el tőlünk: a hangszer jazz-mesterének, Toots Thielemans játékának hangulatát adta vissza benne.
Ismét forró, igazán profi, mégis közvetlen, klubhangulatú bulit adott nekünk a Pribojszi Mátyás Band. Köszönjük, hogy megálltak a Békéscsaba- Memphis- Budapest- Balatonalmádi négyszögben tett útjaik között Szombathelyen is!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2016.12.16-án, és 2017.01.09-én a bluesvan.hu portálon