2016. november 18., péntek

A HAMMOND MOZARTJA- RAPHAEL WRESSNIG ÉS ZENEKARA

A Hammond Mozartja - Raphael Wressnig és zenekara adott koncertet a Muzikumban

2016.11.18. szöveg és fotók: Gróf István

Harmadszor látogatott el az idén hazánkba Raphael Wressnig osztrák Hammondos, akit fiatal kora ellenére háromszor (2013, 2015 és 2016) terjesztettek fel a „Best organ player of the Year” címre, amit a Downbeat amerikai jazz-újság kritikusai előlegeztek meg neki. Tavasszal szintén a Muzikumban volt Igor Prado gitárossal az oldalán, nyáron Pribojszki Mátyás blues- harmonikás Kobuci-kerti lemezbemutató koncertjének volt meghívott vendégelőadója, a hétvégén pedig ismét a budapesti klubban a The Soul Gift Band kíséretében játszott.
Az egyébként a hazai „Marquee- klubnak" is nevezhető Muzikum vezetői az őszi- téli- tavaszi időszakban magukra vállalják a hazai blues népszerűsítését, havi 6-8 koncertet szervezve, és ez, bizony, derék tett a műfaj népszerűsítése érdekében.
Wressnig 1979-ben a közeli Grazban született, és hamar a jazz és a blues szerelmese lett. Példaképei Jimmy Smith és Jack McDuff voltak a jazz, Booker T. és Billy Preston a blues -soul- rock oldaláról. Nem mindennapi tehetségének és orgona- tudásának volt köszönhető, hogy 23 évesen, 2002-ben lemezt adhatott ki az ugyancsak osztrák gitáros, Oliver Mally zenekarával. 2006-tól a már befutott amerikai gitáros, Larry Garner oldalán sajátította el sok más műfaj sajátosságait, színesítve és kiszélesítve muzsikája határait. Ekkor járta be a világot Amerikától Ázsia tájain keresztül Európa valamennyi országáig, és jammelhetett többek között Ronnie Brooks-szal, Louisiana Reddel, Johnny Vidacovich-csal vagy Pete Yorkkal is.
Két, idén kiadott lemezét, a The Soul Connection c. stúdióalbumát, valamint a Captured Live, trióban lejátszott, koncertfelvételeket tartalmazó lemezét volt hivatott bemutatni a nyolc éve vele együttmuzsikáló olasz Enrico Crivellaro gitárossal, és az ugyancsak osztrák Silvio Berger dobossal.
Wressiggel és a hozzá köthető műfajok átjárhatóságával két, éppen Szombathelyhez kapcsolható emlékkép villant fel bennem. Az egyik 1978 telén történt, amikor a szombathelyi szimfonikusok egyik vasárnap délelőtti matiné- hangversenyén Muszorgszkij Egy kiállítás képei c darabjának bemutatása volt a népszerűsítés tárgya. Először zongorán, majd Ravel hangszerelésében a jól ismert nagyzenekari változat került bemutatásra. A tájékozott, nyitott és bátor szervező ezután harmadikként magnóról lejátszotta az Emerson, Lake & Palmer trió ritka zenei élményt adó progresszív rock átiratát is. A közönség nagyon élvezte a harmadik előadást is, ellentétben a színpadon ülő zenészekkel, akik közül a bátrabbak azonnal, a többiek pedig szép lassan, valamennyien elhagyták helyüket, méla undorral és megvető gőggel tekintetükben. Hát igen, ez akkor volt. Manapság igen gyakran szerepelnek „komolyzenészek" ennél jóval gyengébb színvonalú esztrád- műsorokban is szívesen: feltételezhetően a kereset-kiegészítés motiválja őket erre.
Talán nem ez az indítéka a manapság egyre gyakrabban tapasztalható gyakorlatnak, miszerint „komoly" jazz-zenészek játszanak bluest, soult, rockot. 2013-ban, mint a Lamantin- tábor hallgatóinak doyenje „kérdőre vontam" néhány ott oktató jazz- pedagógust: az esti koncertek közül egyedül a blues-napiakon nem láttam ott őket a közönség soraiban. „A három akkordos blues-séma nem a mi világunk. Ez kevés nekünk"- szóltak a válaszok. De lám, nemcsak Wressnig, de hazai pályatársa, Premetz Mátyás orgonista Kéknyúl formációjával egyértelműen a blues, a funk, a soul felé is tart, ugyanúgy, mint Jász András szaxofonos, akinek Kulturfunk című CD-jét hetek óta nem tudom kibányászni a lejátszóból. És alig várom a decemberi beat- koncertet, ahol Szakcsi Lakatos Béla Kőszegi Imrével az oldalán Bajtala János soul- nótákat fog játszani.
A The Soul Gift band egy szédületes instrumentálissal, egy Stanley Turrentine számmal kezdett, amiben főként Enrico gitár-rögtönzési jöttek át leginkább. Ezt két Wressnig-szerzemény, a Slivovitz for Joe rock- blues és a Banana Boogaloo swing követte, szédületes orgona- imprókkal a közepén. A számok előtti felkonfban az orgonista utalt példaképére, az ugyancsak osztrák származású jazzfenoménre, Joe Zawinulra és Joe Vidacovichra, zenésztársára, akinek ajánlotta előbbi felvételét, majd a páratlan élményt adó hazai szilvapálinkára is, ami szintén a dallal kapcsolatban lett megemlítve. A trióban nem lévén basszus, ezt a Kéknyúlban már megismert módon az ötvenes években tökélyre fejlesztett Hammond B3 csodahangszer lábpedáljain hozta a muzsikus. Ivory Hunter örökzöldje, az I Almost lost My Mind lassú blues, jazzes gitár- és orgonaimprókkal - érdekes, ahogy az édeskés dallam hogy kapott energiát Raphael ujjai alatt. Elegáns volt, de azért a keménység is kijött belőle. Muddy Waters Mojo Workingjének ritmusát, hangulatát véltem felfedezni a következő dögös bluesban, Tommy Tucker Hi Heel Sneekers c dalában. Itt a nitty-gritty blues lüktető energiája jött át az orgonista örökmozgó nyolcadait hallgatva.
Szünet után a az előző, Soul Gumbo nagylemezéről egy szaggatott ritmusú, funky groovos szám, a Weak Sauce következett, magától adódóan kiváló alkalmat teremtve mindkét hangszer extázisig fokozódó rögtönzéseire. Meg is tették bizony, nagyon keményen. A következő, ismét az új lemezen szereplő country-dal átdolgozásban Enricóé, a padovai születésű gitárosé volt a főszerep, aki a színpadot elhagyva, a közönség sorai között nyomta hangulatos szólóit, de a szólisták alá tökéletesen aládolgozó dobos, a nem tolakodóan, de precízen játszó Silvio Berger remek ritmusváltásos játéka is kiemelkedő volt a számban. Mintha a báty, John Lee Hooker Boogie Chillenjét idézte volna fel az unokaöcs, Earl Hooker szédületes boogie-jában, ahol a hangulat ismét az extázisig fokozódott. Egy Wressnig saját dal, ezúttal a színes műfajválasztékból egy kemény Memphis-soul dal, az It's Your Thing zárta a koncertet, a kemény, energikus vonalat erősítve. Az orgonista, ámbár nagyon jól érezte magát zenélés közben, mégsem nyújtotta el a végtelenségig a szólóit, 6-8 percesnél nem voltak hosszabbak számaik, melyben természetesen Enrico megszólalásai is benne foglaltattak, aki nemcsak „reszelt", hanem akkordozott bennük.
A meghajlások után a három ráadás szám közül az első egy Bo Diddley- ritmusú őrület volt, majd a Mustard Greens című saját szerzemény következett, amely szintén tovább fokozta a hangulatot. Ezt nemcsak Enrico óriási gitárnyüstölésének, hanem Raphael dinamikailag hatásosan felépített orgonaszólójának is köszönhető volt, melynek végén a muzsikus nem átallotta felgyújtani hangszerét. A több milliós Hammond- matuzsálem szerencsénkre nem égett oda, és a billentyűs utoljára lejátszhatta rajta minden idők legsikeresebb jazzorgona- darabját, Jimmy Smith Organ Grinder's Swingjét.
Stílusok keveredését, egy fűszeres mixet hallhattuk ezen az estén, érzelmes, egyben energikus, briliáns kivitelben. Olyat, mint a louisianiai vegyespörkölt, a gumbo. De hát ez lemezének a címe is!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.11.18-án

2016. október 28., péntek

KÖTETBEMUTATÓ ZÁRTA AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEKET

A Nádasdy-vár házasságkötő termében mutatták be az Évez rednyitó beszélgetések ötödik kötetét. Ezzel végleg véget ért a Gróf István által vezetett másfél évtizedes múltra vissza - tekintő előadás-sorozat.

Az Évezrednyitó beszélge tések című közéleti, kulturális beszélgetések anyagából ké szült ötödik kötet bemutatóján Kondora István, Sárvár város polgármestere mondott köszön tőt. Ezt követően Ambrus Lajos, József Attila-díjas költő méltatta a kötetet és Gróf Istvánnal, a könyv és a rendezvénysorozat szerkesztőjével beszélgetett.
A kötet, amelyet a város önkormányzata adott ki, és a Sárvári Milleneum Alapítvány gondozott, az utóbbi években zajlott kilenc beszélgetés anyagát tartalmazza – mutatta be a kötetet Gróf István. Megerősít ve azt a döntést, hogy valóban véget ért a millennium évéhez kapcsolódva elindult sárvári évezrednyitó.
Ambrus Lajos szerint az elő adás-sorozat a nemzeti oldal önismeretéért és a konzerva tív-polgári gondolat bemu tatásáért is sokat tett. Sárvár fejlődése bizonyítja, hogy sikereket ez a világlátás ér el. A József Attila-díjas író úgy érzi, az elért eredményeken túl a gondolkodó közösségeknek is lesz még tennivalója a jövőt illetően.
A kötetbemutató a sorozat legutolsó állomása volt, az öt kötet azonban tovább őrzi a több mint másfél évtized alatt elhangzott beszélgetések anya gát, a sárvári rendszerváltás hangulatát.

szöveg: x.y., fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő
Megjelent a Sárvári Hírlap 29. évfolyamának 20. számában, 2016.10 28-án

2016. október 12., szerda

ÖTCSILLAGOS ZENE A MARRIOTT HOTEL BÁLTERMÉBEN- MINI KONCERT BARTÓK EMLÉKÉRE

Ötcsillagos zene a Mariott Hotel báltermében - Rendhagyó Bartók-estet tartott a Mini

2016.10.12. - 20:00 | Gróf István - Fotók: Tóth 'Diza' Dénes

"Ha Bartók ma élne, biztosan progresszív rockot hallgatna" - Bartók on Rock-Mini Acoustic World címmel rockkal fűszerezett Bartók-feldolgozásokat adott elő egy vonósnégyessel kiegészülve Török Ádám, Papp Gyula és a Mini együttes október 9-én. Az egyedülálló előadás apropója a Bartók Év volt.

Papp Gyula és Török Ádám 1971 óta ápolja Bartók világát, és már gyermekkorukban felfigyeltek a géniusz magyar zenész csodálatos műveire, a Kárpát-medence és a magyarság gyönyörű népzenéjére. De nemcsak ezek a darabok szólaltak meg az október 9-i koncerten. Az 1969-ben alakult Mini együttes a legsikeresebb, progresszív rockot játszó korszakából, a 1971-73 közötti aranyéveiből állította össze a koncertanyagát, és legsikeresebb felállásával, a Török Ádám- Papp Gyula- Nagy István és a Németh Tamást most váltó Tóth Dénes összetételben lépett fel a nem éppen rockkoncerteknek helyet adó, ötcsillagos szálló elegáns báltermében. A „Bartók on Rock- Mini Acoustic World" elnevezést viselő zenei projekt megalkotásának apropóját pedig Bartók Béla születésének 135. évfordulója, valamint a halálát követő 70 év elteltével a szerzői jogok elévülése adta.
A széles báltermet majdnem betöltöttük, mikor Török Ádám a mikrofonhoz lépett, és felkonferálta azt, amit már említettem: a prog- rock legfényesebb korszakából, a nagy Syrius méltó kortársától, az akkori Mini dalaiból játszanak le egy csokorral, és persze a Bartók-átdolgozásokból. A középen álló zenekarvezetőtől jobbra ült Nagy István, a basszgitáros, mögötte a zenésztársainál jóval fiatalabb beugró dobos, Tóth Dénes, és a széles színpad jobb oldalán pedig Papp Gyula billentyűs. A stage bal oldalán 4 csinos leányból álló vonósnégyes foglalt helyet, akik erre az alkalomra álltak össze a nagyhirű rockbandával, élükön a győri Kézdy Luca jazz hegedűssel. A beharangozott, a produkciót segítő két női vokalistát azonban hiába vártuk.
Nagy Pista jól ismert 6/8- os basszus felvezetésével a Kereszteslovag visszatér a városba címmel két korai, '73-as dalból összegyúrt számmal kezdtek. A stúdió-minőségben eljátszott dalokban - Ádám izgalmas fuvola- és Gyuszkó igényes zongora rögtönzéséivel felforrósítva-, különösen a kompozíció második részében nagyon jól hangzott az eddig nem megszokott cselló- brácsa duó kíséret, borúsabbá, balladisztikussá téve a hangulatot. Ennek fokozására egyébként a zenekar mögötti kivetítőn bejátszott fotók, klipek segítettek sokat, akár összefüggtek a dalok tartalmával, akár hangulati aláfestést adtak nekik.
A műsort a Sirályok az éjféli napon című összeállítással folytatták. A szürrealisztikus, ködös-borongós hangulatú első rész a maga dallam-, hangszín-, és ritmusváltásaival hazai progresszív dalirodalom egyik legerősebb opusza. Kategóriájában talán Mick Abrahams Blodwin Pig zenekarának San Francisco Skethes c. négytételes szvitjéhez lehetne hasonlítani. A kevésbé ismert második, dzsesszesebb részben aztán Papp Gyuszi is - rögtönzései során- megmutatta, milyen volt az az igazi, régi és megunhatatlan Hammond-hangzás. Az Este a székelyeknél 1973-1993-2013 c. kompozícióban már nem kellett a vaskalapos Bartók- örökösöknek megváltoztatni, - mint ezelőtt-, a darab címét Éjféli találkozás Béla bácsival-ra, hiszen 70 év után szabadon felhasználhatók már a zeneszerzők szerzeményei. A zenekarvezető kijelentése, miszerint ha Bartók ma élne, biztosan progresszív rockot hallgatna, talán nem is olyan elrugaszkodott képzelődés. A fő dallamot minden alkalommal másként variáló fuvolaszóló, a gyors részekben pattogó zongoraakkordok, és a billentyűs visszafogott, precíz szabadvariációi, a vonósok, különösen a szólószerepet vállaló és azt kiválóan megoldó Kézdy Luca hegedűs rögtönzései bizonyossá tették: ugyan a zenészek alázattal nyúltak az örökséghez, maradandó alkotást produkáltak ebből.
A sokszor több mint 10 perces zenedarabok sorában a viszonylag kései, 2013-as születésű Emlékút a balladafolyón című, aktualizált Török-szerzemény volt, amely egy emlékezés az elhunyt zenészkollegákra, akik „már mind, mind fent játszanak az égi klubban a csillagok között", beleszőve már Somló Tamást és Laux Józsefet is közéjük. A kivetítőn pedig sorra jelentek meg azok, akiket megénekelt a melegszívű zenész. A Bartók-életmű újabb átdolgozott műve, a Rondók következtek ezután. A valóban nehezen feldolgozandó és reprodukálható darabok előadása nemcsak ezért volt különleges. Az átdolgozás során egyrészt a fuvolaszólamok voltak a meghatározók, amelyekkel Török bácsi - ahogyan a zenész magát tréfásan, önironikusan nevezi - ragyogóan megbirkózott, és természetesen a zongora, melyet a művet átdolgozó-áthangszerelő, immár a közeli Sopronban megtelepedő Papp Gyula szólaltatott meg a bartóki hangzásvilágot rögtönzéseibe beépítve. A nóvum és az eredeti műhöz való hasonulás a vonósnégyes feladata volt, amelyet ők ezúttal is kitűnően oldottak meg. Telitalálat volt a fotó- és klipháttér a falon. Bartók fiatalkori (még egy serdülőkori fürdőnadrágos fotó is előkerült) és időskori archív képein kívül Miro színes reprói, a Mini zenekar egykori és kései fotói, valamint modern fotómontázsok egészítették ki vizuális élményekkel a zenei élvezetet. A Bartók- varázslat után ismét két korai remekmű, a Haloványkék gondolat és a Ne félj! egyvelegét adták elő, szintén izgalmas hangszereléssel. A meglepetést - ismervén Ádi és Gyuszi zenei képességeit és várható teljesítményét - ezúttal is Luca szolgáltatta: az egykor John Mayallal is együtt muzsikáló Jerry Goodman hegedűs jazzes-bluesos, ördögi technikáját elevenítette fel a majd' extázissá fokozódó virtuóz hegedű-improvizációjával.
Az ős- Mini nem túl hosszúra tervezett műsorát legnépszerűbb dalával, az estén érdekes módon már elhangzott Vissza a városba c. balladával fejezte be, ezúttal nem két és fél perces változatban, hanem Kézdy, Török és Papp kiváló hangszerszólói, rögtönzései jóvoltából jóval hosszabban. Anakronisztikusnak tűnő megállapítás az, amit Török bácsi az (rock)irodalomban először és utoljára leírt, miszerint nem vidéken élni jó, hanem „vissza a városba, mert ott meleg van, nyugalom és fény". Lehet benne igazság...
Az Art Anzix Színház szervezésében megvalósuló produkció az idei ősz egyik legnagyobb rockzenei durranása volt. Örülök, hogy részese lehettem ennek a páratlan élménynek még akkor is, ha a helyszín és talán a kelleténél is több sznob miatt a megszokottnál kissé sterilebb volt a hangulat. Talán Török bácsinak is nehezére eshetett úgy visszafognia magát - persze csak a konferálás terén-, ahogyan azt ezen az estén tette. Mindenesetre nagyon várjuk az elhangzott anyagból lementett és elkészülő lemezt.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 10.12-én

2016. szeptember 21., szerda

WOODSTOCK HŐSEI ISMÉT MAGYARORSZÁGON- A TEN YEARS AFTER AZ A 38 HAJÓN

Woodstock hősei ismét Magyarországon - A Ten Years After lesz az A38 hajó vendége

2016.09.21.Gróf István - Fotók: internet

Az angol blues-rock egyik alapköve, a Ten Years After, amely fénykorát a 60-as évek végén illetve a 70-es évek elején élte, ma is ugyanolyan energiával hasít, mint fénykorában. Szeptember 25-én az A38 hajón lépnek fel.
A fanyalgók és a feltétel nélkül lelkesedők nagy dilemma előtt állhatnak ez alakalommal: az előbbiek szerint az egykori frontember, Alvin Lee nélkül nem Ten Years After a banda, aki már 2004 óta nem is tagja a zenekarnak, haknizó öreglegényeket pedig már hallhattak eleget. Igen ám - hangzik a kontraérv-, a világ változik, az új zenészek mindig trónkövetelőként lépnek fel, és a verseny néha jól dől el. 2004 és 2014 között az a Joe Gooch gitáros- énekes vezette az akkor szintén sokat turnézó bandát, aki - hallhatták sokan itthon is - ragyogóan helytállt a csapat blues- rock repertoárjának tolmácsolásában.
2014-től újból változott a frontember személye: az a 31 éves londoni Marcus Bonfanti lett a csapat ásza, aki 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben elnyerte a British Blues Awards kategóriagyőzelmét. Bonfanti 16 éves kora óta zenél, és a brit blues csodagyerekeként emlegetik. A hab a tortán pedig az, hogy a vele ellentétben igazi matuzsálem, a 71 éves Colin Hodgkinson lett az új basszusgitáros, aki véleményem szerint minden idők legjobb fehér blues- rock basszerosa. Colin 15 éves kora óta, azaz 56 éve nyüvi hangszerét, többek között a brit blues keresztapjával, Alexis Korner-rel, de Spencer Davis bandájában ugyanúgy, mint Jon Lord projektjében is szerepet kapott. Talán nehezen hihető, hogy leginkább az ő neve vonz az esemény meglátogatásakor.
A Ten Years After pályafutása közismert, dióhéjban azért annyit, hogy 1966-ben alakult meg Robin Hood városában, Nottingham-ben, mint az akkor divatba jövő blues- rock formációk egyike, a Cream, a Taste, a Jimi Hendrix Experience társaságában. Gitár-centrikus, az extázisig fokozódó hosszú rögtönzésekkel, kemény blues-zenére alapozott dübörgő rock volt ez, melyet a zenekarvezető- énekes- gitáros, Alvin Lee a tökélyre fejlesztett. Legpompásabb albumaik az 1968-as Undead, a '69-es SSSSH és a '70-es Cricklewood Green, legismertebb nótáik - reméljük, újra hallhatjuk őket vasárnap is - a smirglinél durvább I'm Goin' Home, a Hear Me Calling, a Love Like a Man, az I Woke Up This Morning és a I'd Love To Change The World. (Szerintünk pedig a rockzene egyik legkolosszálisabb opusza az "50,000 Miles Beneath my Brain - a Szerk.).
Sikereikre jellemző volt, hogy a zene tekintetében is protekcionista amerikaiak a legendás háromnapos Woodstock-i fesztiválukra a 31 zenekarból mindössze hármat hívtak meg a rock-nagyhatalomnak számító Nagy- Britanniából: a The Who-t, a Keef Hartley Bandet és a Ten Years Aftert. A rengeteg turnézásba felőrlődő (Amerikában összesen 28 országos hangversenykörutat, közte sok több hónaposat tartottak) banda 1975-ben feloszlott, és tagjai szólókarrierbe kezdtek, melyből a nyers rock'n'roll és a balladák felé orientálódó Alvin Lee jött ki a legsikeresebben.
'83-ban egy évre, '88-tól 2004-ig egy-egy koncertturné idejére újból összejöttek, majd 2004-2014 között a már említett Joe Gooch-el az élen stabilizálták magukat, és még új lemezeket is kiadtak a sűrű koncertezések között. 2014-től pedig ismét a már említett izgalmas tagcserékkel, újabb stúdióalbummal tarsolyukban lép fel Pesten a Marcus Bonfanti- gitár, ének, Colin Hodgkinson- basszus és a két ősalapító, Ric Lee-dob, és a Chick Churchill-orgona összeállítású négyesfogat. Izgalommal várjuk őket!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 09.21-én

KORAŐSZI FOLKLÓR-RÁADÁS ANGLIÁBÓL A TINÓDI FOGADÓ UDVARÁN

Koraőszi folklór-ráadás Angliából a Tinódi fogadó udvarán

Szöveg: Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

Már-már hagyományosnak tekinthetők a Tinódi fogadó udvarára szervezett szabadtéri folk-estek, melyeknek előadói idén döntő többségben – Markó Péter szervező ismeretségi köréből – Angliából érkeztek. Így volt ez pénteken este is, mikor is a Phil Underwood vezette The Creole Brothers formáció két tagja, a tangóharmonikás/énekes/zenekarvezető mellett Charlie Skelton hegedűs mutatta be programját a hazai közönségnek. Az eredeti felállásban egy gitáros is szerepel, de ő nem volt itt ezen az estén, pedig, utólag megállapíthattuk, nem ártott volna néha a „zömökebb hangzás” miatt egy kis gitár-, vagy akár zongoratömörítés sem.

Új helyen, a teljesen megtelt kerthelyiség bal oldali sarkában felállított miniszínpadon az első perctől kezdve megadták azt a forró alaphangulatot a kortalannak tűnő zenészek – talán már a hatvan körül is járhattak –, amely végigkövette az egész estét. A zenészek elsősorban cajun zenét játszottak. Ennek a műfajnak a kialakulása eléggé kacifántos. A XVIII. század közepén a kanadai Új-Skócia tartományból az ott letelepedett gyarmatosító franciákat kiverték az angol seregek, akik kénytelenek voltak odébbállni párezer kilométerrel délre, a Louisianai-öböl partjára, ahol fővárosukat, New Orleanst megalapították, és amely később többféle új zene, a jazz, a blues, a dixieland, a ragtime megszületésének a helyszíne is lett. Az ottlakó, francia kulturális elemeket művészetükbe beépítő fehérek lettek a cajunok, akik ünnepnapjaikon cajun-zenére járták, a szinesbőrű, vagy keverék ottlakókat pedig kreoloknak nevezték, zenéjüket pedig zydeco-nak. Sok volt az egymásrahatás persze, és a cajun zene azért csak az afroamerikaiak hatására lett erősen ritmizált, jól táncolható zene, a jellegzetes egysoros, diatonikus, gombos tangóharmonika (melodeon) használatát pedig az ottlakó németektől szipkázták el. Az eredeti cajun–bandák háromtagúak voltak: hegedű, tangóharmonika és a triangulum, mint ütőhangszer, mely utóbbi a feketék által játszott változatban az erőteljesebb hangzású washboard, azaz mosódeszka volt.
Phil és Skelton rögtön két vérbő cajun dallal indított, persze franciául énekelve azokat. Hamar megszerettük a harmonika toló-húzó játékmódjára épülő délszaki ritmusokat, a tapsok nem maradtak el. De hogy a brit legények a hazairól se feledkezzenek meg, egy-egy angol népdalfeldolgozást is lejátszottak, amelyeknél Underwood vagy szintén hegedűt vett kezébe, vagy a más hangzást adó hazai tangóharmonikát használt. És mivel az angol népdalok nagy része a brit világbirodalom kiépítését elősegítő flottáról szólt, hát persze, hogy megjelentek a hazavágyódást megéneklő szomorú tengerészdalok is, a hajóra festett vörös rózsákat megidézve. Skelton, a kalapos, lófarkas hegedűs egy saját balladáját is bemutatta nekünk, szintén a sailor, a tengerész élete köré fűzve. Virtuóz technikája Mága Zoltánt, tipikus angol folk-zenei stílusjegyei pedig a ’70-es évek legnépszerűbb brit folk-rock bandáját, a Fairport Conventiont idézte. A szünet előtti szintén hazai angol népdalban pedig Phil mutatta meg harmonikáján, hogy nemcsak kísérni, dallamot játszani, hanem kiválóan rögtönözni is tud.
Szünet után megint jöttek felváltva a vidám trópusi, franciául énekelt cajun-dalok és az esős, borongós hangulatú hazai énekek. Az előbbiek közül a két hegedűvel, több szólamban megszólaltatott blues, az utóbbiak közül – szintén a vizek világából –, ezúttal a tengerre kihajózó, de onnan a vihar miatt vissza nem térő halászok tragédiája volt megkapó. Egy újabb blues-ban, a Boscow Bluesban a kalapos zenekarvezető rögtönzött egy jót ismét harmonikáján, majd Petőfi Befordultam a konyhába nótája hasonlatával bizonyítva, miszerint hamar lehet egy műdalból „majdnem” népdal, Chuck Berry fergeteges rock and rollja, a Johnny B. Goode hangzott el, mintegy hangulatfokozóként. A stíluskavalkád – persze egységes hangzású népzenei hangszerelésbe öltöztetve – tovább folytatódott: hol Bartók hegedű-duóinak egyikét idézték fel (mindketten hegedűjüket használva), hol érzelmes ¾ es keringőt játszottak, hol a legismertebb brit népdal, a Van Morrison által is feldolgozott Rollin’ Home ismert dallama csengett jól ismerten a fülünkbe, hol az egy kicsit már giccsbe hajló amerikai doo-wah slágert énekelték el, énektudásukat is bizonyítandó az előadók.
Mint a kezdéskor, a záráskor is egy ízig-vérig louisianai cajun-nóta, a Saturday night jelezte a hallgatóságnak, hogy a banda fő profilja ez a délszaki zene. Elmondhatjuk, hogy jó időben, jókor voltunk ott, a Tinódi kerthelyiségében ezen az estén: élmény volt hallgatni ezt a kellemes zenét.







megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2016. 09.21-én

2016. augusztus 23., kedd

A WORLD-ZENE KIVÁLÓSÁGAI SÁRVÁRON- HERCZKU ÁGI ÉS A BANDA

A hazai world-zene kiválóságai Sárváron – Herczku Ági és a Banda

Szerencsés lehet az a sárvári, vasi, régióbeli érdeklődő, aki mostanság Sárvárra jön világzenét hallgatni: 2015 Adventjén a műfaj hazai megteremtője, azóta is koronázatlan királya, a felvidéki Ghymes adott emlékezetes koncertet fürdővárosunkban, most pedig a Folklórfesztivál „nemzetköziségébe” rejtettek bele a szervezők egy hazai folklórestet.

Az erdélyi és a gencsapáti táncegyüttesek műsora után a Sebestyén Márta utáni generáció népdalénekeseinek legismertebbje, Herczku Ági mutatta be műsorát a Bandával, zenekarával az ezen a téren is szerencsés hallgatóság előtt: végre a hetek óta örökké a nyakunkban lógó esőnek aznap még az ijesztgetésre sem futotta. A (talán emiatt is?) szépszámú közönség a rivaldafényben a vékony, törékeny énekesnőt állva láthatta meg a színpadon, míg a Banda tagjai körbeülték. Jobbján párja, a multiinstrumentalista énekes, de ezeken kívül zeneszerző és producer szerepet is betöltő Nikola Parov és a tangóharmonikán, dobokon játszó Födő Sándor „Fodó”, azaz a world-zenészek.
A hagyományos népzenei formáció tőle jobbra foglalt helyet, köztük Hegedűs Máté „Kishega” és Pálházi Bence „Pálesz” prímások, Fekete Márton „Kispuma” brácsás és Molnár Páter „Mojmoj” bőgős. Ámbár a meghívóban a legújabb, Bandázom című új lemezük anyagának bemutatását ígérték, de szerencsénkre a 2011-es Tüzet viszek és az azt megelőző Megéred még című Parov-Herczku-albumukról is válogattak az est folyamán. Ez utóbbin főleg Nikola műalkotásai, dalai, feldolgozásai szerepelnek, míg a Tüzet viszek inkább az autentikus népzene kutatására alapozott népzenéket tartalmaz. A legújabb és talán az eddig a legsikeresebb Bandázom ezek optimálisan „kikevert” elegye. Parov mester egyik daluk előtt elmondta, a jó world-zene csak az autentikus népzene tökéletes elsajátítása, ismerete után születhet meg, így van ez az ő esetükben is. Ez tökéletesen vissza is jött a műsorukban. Hallhattunk pattogós „mulatós” cigánydalokat az elején, majd a bulgáriai Dobrudzsa vidékén élő román kisebbség szintén vérforrósító népzenéje következett, hogy aztán a Parov által akusztikus gitáron lekísért visszafogott, szép szerelmes dalt, a Keress mást magadnak címűt hallhassuk meg, persze Kallós Zoltán gyűjtését felhasználva.
Ági hangja csillogó, kristálytiszta, de talán elüt a megszokott/elvárt női népdal-megszólaltatásoktól: inkább mélyebb hangokat énekel a megrezegtetett szoprán helyett, és mintha kevésbé is „cifrázná”. Talán ettől lesz “herczkuágis”, ettől lesz világzenei. És persze attól, hogy az énekesnő kitalálta az előadásmódját. Finom, elegáns megjelenése, jól megválogatott népies, de szinte arisztokratikus eleganciájú ruhái, a zenei betétek alatt visszafogott, mégis karakteres tánclépései, informáló, mégis derűt kiváltó konferansza, mind-mind kiszolgálják az előadóművész produkcióját, és ez ettől lesz egyedi és utolérhetetlen. Igazi mezőségi népzenét is halhattunk,- keserves, csárdás és szökős-, melyben Ági hangja mellett egyenértékű volt Nikola tercelése. A magyar népdalban nem megszokott, de Sebőékkel a ’70-es évektől elfogadtatott többszólamú ének gyönyörűen hangzott, és csak hab volt a tortán Parov hegedűjátéka. Hangszerét egyébként egyéni módon nem a nyakába vette, hanem a combjára támasztva szólaltatta meg.
A világ-zenészek egy nótányi szünetet kaptak, mikor is a vonósbanda Potta Géza felvidéki prímás hagyatékából játszott nekünk egyet, jó „nótás” hangulatban. A mi Kőműves Kelemen-balladánk rokonságából eredő bolgár énekelt történet hangzott el ezután, az eredeti 44 versszakból csak hármat bemutatva. A sok-sok hangszeren játszó Nikola most ismét hangszert váltott, és a gadulka nevű ottani vonós hangszer egyedi hangzásával fűszerezte meg a dalt. Ámbár bolgárul énekelt Ági, mintha értettük volna a tragédiába torkolló történet szövegét. Parov mind a Kárpát-medencei, mind a kelet-európai szláv zenében tökéletesen otthon van: sajátjaként szólaltatja meg azokat. Itt itthon van, Bulgáriában otthon. A 2009-es lemezükről a Ya Stani című bolgár népdalfeldolgozásban nem győztünk utánaszámolni az ottaniak nevezetes, páratlan ritmusképleteinek: a 7/8–ok még mentek, de a többi már zavarba hozott minket.
A visszataps után Herczku talán legismertebb dala, a pop-zenészek által is gyakran feldolgozott, magyarózdi gyűjtésből származó “Ha te tudnád, amit én” zárta a koncertet, melyben a művésznő nem nagy sikerrel énekeltetett meg bennünket: a hajlítások nehezebben mentek, mint az Óh, Yeah-k szoktak egy könnyűzenei koncerten.
A másfél órás előadás megérdemelten óriási siker volt: a hallgatóság hosszú tapsa is erre utalt. Kár, hogy az ilyenkor tolakodónak tűnő CD árusítás elmaradt: bizony jó néhányunk dedikáltathatta volna frissen vásárolt emlékező kincseit.

– Gróf István-
fotók: Benkő Sándor
megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2016. 08.23-án

2016. június 25., szombat

LAMANTIN 2016: LATIN- LENGYEL- FRANCIA JAZZ A SÁTORBAN

Lamantin Jazz Fesztivál 2016: Latin - lengyel - francia jazz a sátorban

2016.06.25. - 17:30 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Korlátozta a jegyvásárlókat a kánikula a fesztivál hatodik napján is. Június 24-én, az utolsó sátras napon az Urbán Orsi Trió, a Pjotr Baron Quintet és a Stephane Belmondo Trio lépett fel a Lamantin Jazz Fesztiválon.
Jó kis nyáresti hangulatot igyekezett a nagyérdeműnek - aki még csak csordogált ez idő tájt - ajánlani a pénteki jazzfolyamot nyitó Urbán Orsi Trió, és ez sikerült is. Az elismert jazzénekesnőt - aki gyakorta különböző latin ritmushangszerekkel is fűszerezte előadását - ezúttal Révész Richard, Magyarország egyik legjobb latin zongoristája, és Perger István ütős kísérte el. A műsor kellemes latin számokból állt, így hallhattuk a Volveras (Visszatérsz) c. balladát, a Quizas ( Talán) c. ismert dalt, melyben Révész Ricsi igazolta a beharangozóban elmondottakat szédületes sodrású, ugyanakkor érzéki imprójával. Érdekes, és megható volt az, hogy egy portugál nyelven előadott dalt a portugál focistáknak ajánlott a művésznő.
Urbán Orsi mély tónusú, fűtött, magabiztos hangjával, a tekinteteket magára vonzó előadásmódjával, kellemes összekötőszövegeivel hamar elnyerte a közönség hódolatát, amit folytatott a két, befejező, immár hazai szerzemény tolmácsolásával. Egy Horányi- tangó, melyre a szöveget Orsi írta, és a Charlie-tól közismert László Attila- dal, a Szippantás a jóból már jóval teltebb hangzással mentek, szinte nem értettük, hogy csak hárman állnak a színpadon. Ehhez persze kellett Révész magabiztos zongorakísérete, és a nem ritka, de hatásos rögtönzései, valamint Perger nem tolakodó, négy hangszerének minden centiméterét kihasználó ütősjátéka is. A visszataps után a közismert Sergio Mendez dal, a Mas Que Nada hangzott el, már alaposan felforrósítva az alapból sem hűvös hangulatot.
A Pjotr Baron Quintet Lengyelországból jött, öttagú legénysége más stílust, más hangulatot, más világot hozott nekünk. Baron elismert szaxofonos nemcsak Lengyelországban, hanem Európában és Amerikában is. Együtt játszott például Art Farmer-rel, Zbigniew Namyslowskival is. Pályáján John Coltrane, a post bop és a free-jazz nagymestere irányította egyrészt, másfelől a lengyel jazz nagy újítója, Tomasz Stanko. A zenekarban rajta kívül Hans-Peter Saletin trombitált, Michal Tokaj zongorázott, Maciej Adamczak bőgőzött, és az inkább programozó- matematikusnak, mint jazzdobosnak mutatkozó Lukasz Zyta dobolt. Az ő szólójával indult a quintet műsora, amit eleinte beállásnak hittünk, de a zenészkollégák figyelme a mienket is odairányította: bizony, ment a műsor. A borongós hangulatú, szabad improvizációk hosszú sorát bemutató számot kimért, tudatosan felépített, de azért mégis frissen rögtönzött szaxofon-, akkordmentes, inkább széles futamokkal operáló zongora-, a középső hangsávba, valahol Freddie Hubbardos hangulatú trombita-, valamint a legfelsőbb húrokon üveghanghatáron is pengető bőgőszólók dobták fel.
A második, lassú, balladaszerű számban, az Awaking-ben vágott mellbe az a tiszta fúvóskórus, amely aztán a két következő számban is főszereplő lett. Pedig a jazz nem attól jazz, hogy a fő dallamot feljátsszák, mégis olyan többszólamú, éles, telt szaxi- trombita dallamsort, mint amit a Baron- Saletin kettős hozott, ritkán hallani. A pár sorral korábbiakra utalva Baronék zenéje közép-európai jazz- zene volt, világos jegyei -Stanko segítségével- felismerhetőek voltak. Baron tudatosan nyúlt egy XVIII. századi lengyel egyházi zeneszerzőhöz, Moniuszko Agnus Dei c művéből merítette fő témáját harmadik számához. Ez is egy dobszólóval indított és a dallamot felvezető fúvósok hozták gyönyörűen a régi dallomot.
A negyedik, a ráadás szám vad bop volt, 5/8-os ritmikával, ördögi hangzással, és a zenészek rögtönzéseiből Hans-Peter ezúttal Maynard Fegusson-i magasságokban előadott bravúros trombitaszólója ragadott meg. Máté J. György 2007-es kritikájának minden szava igaz Baron művészetéről: az előadó zenéje nem az érzéseket tolmácsolja, az kerül minden szentimentalizmust. Zenéjével igazságokat akar közölni, ideákat hallhatóvá tenni. Most, 2016-ban is ezt igazolta zenésztársaival.
A vászonponyvás koncertterem csak nem akart hűlni, sőt... Mire leszállt az est és a sátorzáró hangversenyek utolsó előadójához értünk, még mindig csak erős harmadára duzzadt az érdeklődök hada. Pedig az előadó neve sokakat kellene, hogy vonzzon: a francia trombitás, Stephane Belmondo Triója lépett fel ugyanis. Az akkor még fiatal jazzert Chet Baker, a 49 éves korától haláláig Franciaországban letelepedett, stílusteremtő amerikai trombitás fedezte fel Párizsban, és egy darabig együtt is koncerteztek. Ez rányomta bélyegét zenéjére, persze a francia sanzon és Michel Legrand is hatott rá. A csapatban egy ügyes gitáros, Alex Freiman gitározott, és Thomas Bramerie bőgőzött. A kamara jazz kombónak talán nem volt a legideálisabb ez a nagysátor: bulijuk egy kis füstös klubban jobban elképzelhető lett volna.
Az első két számban még nagyon vártuk a jó kis belemelegedő zenét, de nem jött. Ha Belmondo nem játszott, akkor a gitáros nem akkordozott, hanem szólót játszott. Az alig erősített - unplugged - cérna gitárhang egy szál bőgőkísérettel bizony igencsak vékonyka hangzást adott. A tömörítő zongora, a halkan ugyan, de ott lévő dob ilyenkor nagyon hiányzott. Druszám valamennyi trombitaszólója persze emlékezetes volt, szomorkás hangulatú, fátyolos; a west coast stílus jegyei szépen átjöttek rajtuk. A harmadik számban aztán magukra találtak a zenészek, a gitáros és trombitás szépen együtt dolgoztak, míg az azt következő opusban a hórihorgas Thomas lepett meg egy kiváló bőgőszólóval. Egyébként óriási feladat hárult Bremarie-ra: ha mérni lehetett volna a súlyát koncert előtt és után, biztosan 2-3 kg-ot vesztett volna. Az említett gitár-bőgő duónál hangsúlyozottan, de a trió számokban is derekasan helytállt: egy másodpercre sem lankadhatott figyelme az egyedüli kísérőzenésznek.
Az ezt követő meglepetésre azonban mi sem számítottunk: Belmondo a színpadra szólította Winand Gábort - egyébként az improvizációs tábor itt tanító tanárát- , akivel a Body and Soul c. örökzöldet adták elő, káprázatos sikerrel. Így már azért vastagabban szólt a combo, és az imprók is bátrabban jöttek elő. Belmondo közben szárnykürtre váltott (Baker nyomdokain?), így újabb hangszínnel bűvölt a hangzás. Megérdemelt vastaps volt a produkció eredménye. Egy dallamosabb, közérthetőbb filmzene jött szárnykürttel és jó kis bőgőszólóval ezután, majd megint csak Gábort hívták be énekelni az utolsó számban. Hatásos uniszónót adtak elő kezdéskor, a végén mindegyikük rögtönzését bekeretezve. A kicsi, de lelkes közönség visszatapsolta a franciákat, akik végül is a ráadás számmal egy majd másfél órás koncertet adtak a már előre tömörült, javában a tábor hallgatóiból álló közönségnek.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.25-én